 |
Menü |
|
|
| | |
|
Skinhead |
|
|
| | |
|
Háttérzene |
|
|
| | |
|
Dalszövegek |
|
|
| | |
|
Írások |
|
|
| | |
| | |
|
Üzenet haza |
|
És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hûségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás ûz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok
s a víz szalad és csak a kõ marad,
a kõ marad.
| | |
|
Versek |
|
|
| | |
|
Viccek |
|
|
| | |
|
|
|
Marton Pál |
|
Égi ítélõszék
Fent a felhõk felett az Ég magasában
Örökös napfényben egy ragyogó vár van.
Szivárvány a fala, a teteje végig
A tornya felér a legmagasabb égig.
Öröktõl fogva áll e fényes palota,
Földi szem idáig nem láthat el soha.
Itt mérik az idõt egy perc egy évezred,
De kezdete és vége a végtelenbe terjed.
Az égi palota legragyogóbb terme
Napsugár-szõnyeggel van beteregetve,
S a teremben szemközt a nagy emelvénnyel
Hatalmas könyv elõtt maga Clió székel.
Nemzetek és népek élete és sorsa
Be van írva abba, hófehér lapokra.
Dicsõséggel szerzett s vértõl ázott képek
Itt búsongó gyászdal, amott hõsi ének.
Nagy ítélõszék van összehíva mára
Jönnek már a bírák csillogó talárba.
Legelöl az elnök, maga a zord Végzet,
Közvetlen utána az Igazság lépked,
Aztán a Szeretet követi õt halkkal,
Végül Mars hadisten és a Békeangyal.
Fellépnek a fényes magas emelvényre
Int az elnök, - s Clió ígyen kezd beszédbe:
"Égi ítélõszék! Vádolok egy népet,
Amely õsi jussát s mindent elfecsérelt
És a többi nép közt rongyossá lezüllött
S honszeretet helyett politikát ûzött!
Fegyelmet nem ismer, összeférhetetlen,
Ma butaságig tûr, - holnap vad, kegyetlen.
Pazarló és léha, a versenyben renyhe,
Szalmaláng csak minden lelkesedés benne.
A lelke mélyén meg csupa önzést látok,
Örök gyûlölködés rajta õsi átok,
Hogy jobban gyûlöli honfitársát, vérét,
Amiként számtalan esküdt ellenségét. -
Pártoskodó, lusta, konok és munkátlan,
Irígy és törtetõ, hitetlen, hálátlan,
Még most is veszekszik, bûnét másra tolva
Mikor a hazája széthullt darabokra.
Íme ez a kép a jelenkor magyarja!
Hiába volt e népnek annyi hõse, nagyja,
Nem hallgatott rájuk, - de sõt megkövezte, -
S inkább demagógok frázisait nyelte!
Feljegyeztem mindent! - A számadást várom.
Betelt már a mérték, - túl sok van rováson.
Nincs helye a földön hitvány nemzedéknek,
Töröljétek le a térképrõl e népet!"
...Mély csend támadt erre a kegyetlen vádra,
Rideg szigor ült ki a bírák arcára.
- Jaj ha mindez igaz, amit Clió állít -
- Jaj ha e súlyos vád ítéletté válik.
De lebben az ajtó - s a félelmes csendbe
Most a geszti Mártír lép be a terembe.
Oda tart egyenest a nagy emelvényhez,
S fátyolozott hangján halkan kezd beszédhez:
"Bírák! - Kik méritek nemzeteknek vétkét,
S tudjátok, hogy mi az igazságos mérték, -
Ne csak azt nézzétek mi a magyar máma,
Hogy széttörve-tépve õsi szent hazája!
Hisz a jelen - s mit egy emberöltõ láthat
Örökkévalóság rövid perce már csak.
S magyarnak a vétke nem olyan nagy vétek,
Fölötte a pálcát hogy már eltörjétek. -
Hát az herdálta el õsi örökségét
Akit kiraboltak, kifosztottak végképp?
Akit letiportak, megejtettek csellel,
S évekig titokban mérgezték métellyel?
Ha hibázott népem, az nem volt gonoszság,
Hitvány álpróféták elbolondították!
Hiszékeny volt csupán, s ez a nagy hibája,
Hogy hitt Wilson ravasz, csábító szavába.
A kegyetlen önzés, bosszú és irígység
Nyugatot kelettel aljas frigybe fûzték. -
Szegény hazámat csak úgy tehették tönkre
S ma közös bûntudat tartja õket össze.
Vetélkedõ rablók jó cimborasága
Ez volt elleneink erkölcsi palástja!
S tán hazám földjével fizessük meg nékik
Orgyilkos barátunk árulása bérit?
Mi küzdöttünk bátran, becsületben, hitben -
Örömöd volt benne Vitéz Mars hadisten!
Mikor lépre-csaltak s eldõlt szent határunk
Te szelíd Szeretet - Téged ott nem láttunk!
S aztán viaskodtunk hiéna-hadakkal,
S Te elkéstél onnan fehér Békeangyal!
Végül ránkszakadt a trianoni gazság,
Hol voltál Te akkor pártatlan Igazság?
Vagy tán a bûn nem bûn, ha a gyõzõ tette
Aki az ártatlant máglyára vetette?
Ha gyõz is a földön az ármány s gonoszság,
De itt fenn az Égben legyen hát igazság!
Minket csak a balsors lángostora vág csak,
Vér áztatja földjét Nagymagyarországnak!
Szûnjön meg a csapás! Bízva nézek rátok -
Nem kegyelmet kérek, - igazságot várok!"
...Menydörgéssé vált már a szónokok hangja,
Mely az ég felhõit szerte ûzi, hajtja,
S amint felszakad a fehér fellegfátyol,
Magyarország látszik az ég magasából.
Feltûnik a gyászos Muhi puszta képe,
Távolabb Mohácsnak vérázott vidéke.
Amott sóhajtozik a majtényi róna,
Mintha visszhangjából tárogató szólna!
S feltûnik Aradnak véres golgotája,
Majd a geszti kripta álmodó magánya.
Csupa mérföldkõ, mely a sors útját jelzi, -
Ezerszer fájdalmas emlék valamennyi!
S az elrabolt Kárpát komor zúgásában
Annyi néma bánat, fájó imádság van.
Rab székely rónákon zokogó szél támad,
S magyar álmok sírján lengeti a fátylat.
A komor bíróság halk tanácsba mélyed,
Mély halotti csendben megszólal a Végzet:
És mintha szemébe egy könnycsepp lopódzna,
Ítéletet mond ki - a védõhöz szólva:
"Vértanú halálod legyen hát a Váltság,
Lásd meg innen hazád új feltámadását.
S hogy megmutathassa méltó-e a létre,
Próbára bocsátjuk, - még egy ezredévre!"
| | |
|
|
|
Hunnia |
|
|
| | |
|
Névnap |
|
| | |
|
Üzenő fal |
|
|
| | |
|
Zenekarok |
|
|
| | |
|
Warrior |
|
|
| | |
|
Kívánság |
|
Ott egyem meg a harcmezõn az
utolsó komisz kenyerem,
de ne legyen többé a hazám
akkora, mint a tenyerem.
Ha elbukom, hát volt értelme,
védtem egy kócos szeretõt,
lábhoz tett fegyverrel állok meg,
hõsen, az Úristen elõtt...
Bizonytalanok most az órák,
titokba burkolt holnapok,
de gyûlölöm a satnya várást,
indulni inkább kész vagyok!
Puskám csövébe virágszálat
fûz majd egy kis magyar leány,
és csillagokkal lüktet szíve
utánam õszi éjszakán...
| | |
|
szavazás |
|
|
| | |
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
