|
Menü |
|
| |
|
Skinhead |
|
| |
|
Háttérzene |
|
| |
|
Dalszövegek |
|
| |
|
Írások |
|
| |
| |
|
Üzenet haza |
|
És üzenem mindenkinek, testvérnek, rokonnak, idegennek, gonosznak, jónak, hûségesnek és alávalónak, annak, akit a fájás ûz és annak, kinek kezéhez vércseppek tapadnak: vigyázzatok és imádkozzatok! Valahol fönt a magos ég alatt mozdulnak már lassan a csillagok s a víz szalad és csak a kõ marad, a kõ marad.
| |
|
Versek |
|
| |
|
Viccek |
|
| |
|
|
|
Juhász Gyula |
|
Nefelejcs Bús Morva mentén árva kis Szakolca, Emlékszel-e a régi vándorodra,
Ki itt tanyázott két keseru évet És bús ifjúból bölcs öreglegény lett?
Ki szelek szárnyán sóhajtottam vissza A Tisza táját vágyó dalaimba
S úgy álltam árván a magyar határon, Mint Toldi os a nyári pusztaságon
És úgy idéztem büszke Budapestet, Mint bánatos szerelmes, aki szenved
És úgy idéztem az öreg Gvadányit, Mint tékozló fiú, ki hazaáhit.
És úgy öleltem a szláv mélabút itt, Mint beteg nõvért, aki édesbúsit.
Most mit csinálhatsz, most ki jár ki mélán A szent határra fekete éjféltájt
A háromszínû fejfát megölelve, Mint árva, aki anyját eltemette?
II
Kis Tisza mentén Mármarosszigetnek Piros tetõi ködbõl integetnek,
A messzi és a múlt derûs ködébõl, Egy régi õszbõl és egy régi télbõl.
Az Iza tükre a lelkembe csillan, Hol Arany árnya kószált álmaimban.
Elsõ szerelmünk itt tavaszodott még, Ha én csak egyszer ily szomorú volnék!
Egy víg majális mámora dereng még, A könnyek fátylán rózsálló nagy emlék.
És régi séták útja visz ki messze, Hol hívón kéklik a regés Verecke.
Úgy érzem, egy dalt akkor félbehagytam, Eresszetek! Ott vár rám az a dallam!
III
Adyval ültünk Váradon. A hold sarlója aratott az égen. Hulltak a hervadt csillagok Fehéren.
Adyval ültünk. A vonat Vörös szemével rõt szemünkbe bámult, Zakatolt, mint a kárhozat Titánul.
Adyval ültünk. Feketén Borongott föl az égre holmi nyárfa, Sírt rajta lágy nyugati szél, Mint hárfa.
Adyval ültünk. Váradon A magyarok vigadtak és loholtak S fölrémlett csókon és dalon A holnap.
Adyval ültünk. Zomotor Nem szomorúbb, mint ez a régi bálunk. Virrasztva vártuk, hogy kopog Halálunk!
Testamentom Szeretnék néha visszajönni még Ha innen majd a föld alá megyek, Feledni nem könnyû a föld izét, A csillagot fönn és a felleget.
Feledni oly nehéz, hogy volt hazánk, Könnyek vizét és a Tisza vizét, Költõk dalát és esték bánatát: Szeretnék néha visszajönni még.
Ó, én senkit se háborítanék, Szelíd kísértet volnék én nagyon, Csak megnézném, hogy kék-e még az ég És van-e még magyar dal Váradon?
Csak meghallgatnám, sír-e a szegény, Világ árváját sorsa veri még? Van-e még könny a nefelejcs szemén? Szeretnék néha visszajönni még!
És nézni fájón, Léván, Szigeten, Szakolcán és Makón a hold alatt, Vén hárs alatt az ifjú szerelem Még mindig boldog-e és balgatag?
És nézni: édesanya alszik e S álmában megcsókolni a szívét S érezni, most is rám gondol szíve: Szeretnék néha visszajönni még!
A békekötésre Magyar Tiborc, világ árvája, pórja Nézz sírva és kacagva a nagyokra, Kik becstelen kötéssel hámba fognak, Hogy tested, lelked add el a pokolnak!
De azután töröld le könnyedet És kacagásod jobb idõkre tedd, Úgy állj eléjük, mint a végitélet Bús angyala, ki e világba tévedt:
-- Urak, világnak gõgös urai, Nem gyásznak napja nékem e mai,Emlék, remény lelkemben úgy remeg, Mint villámos viharban az egek!
Kardom letettem, várok, dacolok, Az Isten él és a vén föld forog, Mene, Tekel, Fáresz: fölírva van Bitang hódítók palotáiban.
Már reng a föld, már villámlik az ég, Lesz itt ítélet, harag napja még S világok romján, tûnt gazok felett Én még hozsánnát énekelhetek!
Hozsánnát néked Istenem, te nagy, Szabadság, aki lelkem lelke vagy S magyarként és emberként -- Üdv Neked! -- Élem tovább az örök életet!
Pozsony Ha alkonyatkor ballagtál a ködben, Mely lágy fátylával a Dunára hullt, A zsongó zajban és a méla csöndben Fáradt szívedbe muzsikált a múlt.
A vén utcákon szinte visszazengett A régi léptek kongó moraja, Széchenyi járt itt és honán merengett, Amely nem volt, de lesz még valaha.
Csokonait itt várta a diéta, Petõfit is és az a nyurga, méla, Szelíd diák, Reviczky, itt merengett,
Hol most új bánat árvul a ligetben S a márványszép királynõ téli estben Magyarjaira vár a Duna mellett.
Máramarossziget Magyar Kelet bazárja volt e város, Fajok tanyája, ódon és kies, Közel az éghez s a magyar határhoz S a vándorló költõhöz is szíves.
Kegyes atyáknál öreg iskolában Magyart, latint oktattam itten én, Párizs felé szállt akkor ifjú vágyam, Fiatalságom ódon Szigetén.
Párizst kerestem és könyvekbe bújtam, Míg az idõ szállt -- ó én drága múltam -- Örökre meddõn és múlasztva múlt.
Egy fiatal lány szeme átvilágol Felém e fénybõl, mint a másvilágból És vissza, vissza nem visz oda út.
Nagyvárad A kõrösmenti Párizs régi fénye Felém ragyog az emlék rõt ködén, Egy ifjúság reménye és regénye Ott álmodik a szõlõhegy tövén.
A szõlõhegy tövén a régi kocsma, A piros abrosz és piros borok, Fiatalságunk bátor indulója, Fölöttetek fekete gyász borong.
Redakciónk, ahonnan sírva, zengve Világnak indult ifjú Ady Endre, Rozoga asztal, most ki írja sorsát,
Ki virraszt most melletted régi asztal, Hogy megterülj csodával és malaszttal, Dallal, mitõl fölzengjen Magyarország!
Szabadka Ó régi nyár, mikor a vén verandán Két új poéta régi verseken Elbíbelõdött s a hold arca sandán Két nyárfa közt bukkant ki az égen.
Ó régi nyár, az ébenóra halkan Elmuzsikálta már az éjfelet, Az árnyak óriása várt a parkban S a denevér szállt rózsáink felett.
Ó régi nyár, a zongorán egy akkord Fölsírt és mélyen a szívünkbe markolt, Künn a kutyák szûköltek elhalóan.
Valami nagy bú olvadt föl a borban, Fájón figyeltünk vén magyar szavakra S álmában olykor sóhajtott Szabadka.
Trianon Nem kell beszélni róla sohasem, De mindig, mindig gondoljunk reá.
Mert nem lehet feledni, nem, soha, Amíg magyar lesz és emlékezet, Jog és igazság, becsület, remény, Hogy volt nekünk egy országunk e földön, Melyet magyar erõ szerzett vitézül, S magyar szív és ész tartott meg bizony. Egy ezer évnek vére, könnye és Verejtékes munkája adta meg Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.
És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt a kedves Pozsony, Hol királyokat koronáztak egykor, S a legnagyobb magyar hirdette hévvel, Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország! És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának, a Kárpátok éke, És mienk volt a legszebb kék szalag, Az Adriának gyöngyös pártadísze! És nem lehet feledni, nem, soha, Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol Ferenczy festett, mestereknek álma Napfényes mûveken föltündökölt, S egész világra árasztott derût. És nem lehet feledni, nem soha, Hogy Váradon egy Ady énekelt, És holnapot hirdettek magyarok. És nem lehet feledni, nem, soha A bölcsõket és sírokat nekünk, Magyar bölcsõket, magyar sírokat, Dicsõség és gyász örök fészkeit. Mert ki feledné, hogy Verecke útján Jött e hazába a honfoglaló nép, És ki feledné, hogy erdélyi síkon Tûnt a dicsõség nem múló egébe Az ifjú és szabad Petõfi Sándor! Õ egymaga a diadalmas élet, Út és igazság csillaga nekünk, Ha õt fogod követni gyászban, árnyban, Balsorsban és kétségben, ó, magyar, A pokol kapuin is gyõzni fogsz, S a földön föltalálod már a mennyet! S tudnád feledni a szelíd Szalontát, hol Arany Jánost ringatá a dajka? Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt, Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcsõ, Bírnád feledni Kassa szent halottját? S lehet feledni az aradi õskert Tizenhárom magasztos álmodóját, Kik mind, mind várnak egy föltámadásra?
Trianon gyászos napján, magyarok, Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos, Rossz csillagok alatt virrasztva járók, Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan S õszintén, s a nagy, nagy sír fölött Ma fogjatok kezet, s esküdjetek Némán, csupán a szív veréseivel S a jövendõ hitével egy nagy esküt, Mely az örök életre kötelez, A munkát és a küzdést hirdeti, És elvisz a boldog föltámadásra.
Nem kell beszélni róla sohasem? De mindig, mindig gondoljunk reá!
|
| | |
|
|
|
Hunnia |
|
| |
|
Névnap |
|
| |
|
Üzenő fal |
|
| |
|
Zenekarok |
|
| |
|
Warrior |
|
| |
|
Kívánság |
|
Ott egyem meg a harcmezõn az utolsó komisz kenyerem, de ne legyen többé a hazám akkora, mint a tenyerem. Ha elbukom, hát volt értelme, védtem egy kócos szeretõt, lábhoz tett fegyverrel állok meg, hõsen, az Úristen elõtt...
Bizonytalanok most az órák, titokba burkolt holnapok, de gyûlölöm a satnya várást, indulni inkább kész vagyok! Puskám csövébe virágszálat fûz majd egy kis magyar leány, és csillagokkal lüktet szíve utánam õszi éjszakán...
| |
|
szavazás |
|
| |
|
|