|
Menü |
|
| |
|
Skinhead |
|
| |
|
Háttérzene |
|
| |
|
Dalszövegek |
|
| |
|
Írások |
|
| |
| |
|
Üzenet haza |
|
És üzenem mindenkinek, testvérnek, rokonnak, idegennek, gonosznak, jónak, hûségesnek és alávalónak, annak, akit a fájás ûz és annak, kinek kezéhez vércseppek tapadnak: vigyázzatok és imádkozzatok! Valahol fönt a magos ég alatt mozdulnak már lassan a csillagok s a víz szalad és csak a kõ marad, a kõ marad.
| |
|
Versek |
|
| |
|
Viccek |
|
| |
|
|
|
Babits Mihály |
|
Áldás a magyarra Ne mondjátok, hogy a haza nagyobbodik. A haza, a haza egyenlõ volt mindig ezer év óta már, és mindig az marad, mert nem darabokból összetákolt darab: egytest a mi hazánk, eleven valami! Nem lehet azt csak úgy vagdalni, toldani!
Máskor is hevert már elkötözött tagokkal. Zsibbadtan alélt a balga erõszakkal. De mihelyt fölengedt fojtó köteléke, futni kezdett a vér elapadt erébe. Visszakapta, ami soha el nem veszett. Nagyobb nem lett avval. Csak egészségesebb.
Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre, bár a világ minden fegyvere õrizze. Mert erõs a fegyver és nagy hatalmasság, de leghatalmasabb mégis az igazság. Útja, mint a Dunánk és csillagok útja: nincs ember, aki azt torlaszolni tudja.
Él a nagy Isten és semmise megy kárba, Magyarok se lettünk pusztulni hiába, hanem példát adni valamennyi népnek, mily görbék s biztosak pályái az égnek. Ebbõl tudhatod már, mi a magyar dolga, hogy az erõs elõtt meg ne hunyászkodna.
Erõs igazsággal az erõszak ellen: így élj, s nem kell félned, veled már az Isten. Kelnek a zsarnokok, tûnnek a zsarnokok. Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod. Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg, és jön az igazság, közelebb, közelebb...
Csonka Magyarország Bár lenne a hangom tiszta és éles, mint intõ csengõké! A tiétek zavaros, mint mocsarak habja! ti leborultatok az Ércbálvány elõtt! döntsön az erõszak! s döntött az Erõszak... mi jogotok beszélni többé? Nekem van rá jogom! ti elhánytátok a Kiáltást: mint bolond a fegyverét! nem kiálthattok már: én elkiálthatom: Óh Igazság, te egyetlen kiáltás! egyetlen fegyver! Jerikó trombitája! szólj! falak, omoljatok hangjaitól! gerincek, borzadjatok! Európában! és Amerikában! mert borzasztó az Igazság a gerincekben! mit érnek a ma-épített falak körülöttem? ott borzad az Igazság a kövekben! ott ég a hegyekben! árad a vizekben! Óh tiszta, éles trombita, zengj! ne hallgass sohase! egy napig se! egy óráig se! egy pillanatig se! mint ahogy nem hallgat a fájás az idegben, míg megvan a betegség... nem hallgat a vonzás a kõben, hogy természetes irányában essék... nem hallgat a madár, míg fészkébe nem tér... nem hallgat a folyó, míg tengerbe nem ér... nem hallgat a szél, míg él...
Nekem van rá jogom! Én elkiálthatom: "Igazság!" Ti eldobtátok ezt a szót, mint bolond a fegyverét, szegény testvéreim! s csak gyenge izmotok maradt, csak puszta kezetek, meztelen mely bilincsekbe verve, ha üt, csak önmagát ütheti esztelen sem lázadni nem tud, sem meghajolni az Ércbálvány elõtt igazán - de hát az Ércbálvány hazája lettél-e, hazám? Van-e reményed abban? a sötét utakban? Nem! - Csak a napban! mely éget a kövön és ragyog a patakban. Ti azt mondtátok: Döntsön az erõszak! s hangotok zavart most, mint mocsarak habja. De én azt mondom: dönt majd az erõs Nap! Kitárom tiszta szavamat a Napra.
Ti eldobtátok a trombitát de a trombita zeng tovább, zeng, nem a ti kezetekben, hanem a vízben, a hegyekben, Erdélyben, Felvidéken, az égen, s bennem! Én sohse mondtam: "Dönt majd az erõszak!" - most mondhatom: "Nem! Nem!"
A gyémántszóró asszony Éjszaka ez, testvér!... Szükség van a fényre, vetni amaz õrült asszony útjai elébe: kit tántorgóvá vakított szörnyû vesztesége.
Óh, hány fiat vesztett! mennyi vagyonát taposták szét talpas, süket katonák! idegenné zárták tõle legjobb otthonát.
S azt se tudja már, hogy lába merre lép: jobbra is, balra is árok, meredék s minden lépten szórja, veszti kincsét, erejét.
S míg gyémántját, gyöngyét így hullatja széjjel, ékeskedik csináltvirág- s üveggömbfüzérrel, mely gáncsot vet lábainak, ahogy küzd a széllel.
Lámpása a szélben -- hagyta -- kialudt: vak tátongó mélység szélén fut és egyre fut - mégis fény ragyogja be, s nem sötét az ut.
Nem a csináltvirág s üveggömb ragyog, hanem az a gyémánt, amit elhagyott: még az árokba is utánaragyog!
Ragyogj, gyémánt, ragyogj! szükség van a fényre, szegény õrült asszony útjai elébe; mert anyánk õ s a miénk minden vesztesége.
Erdély Rólad álmodtam, Erdély, kamasz koromban, Erdély, messzirül süvegeltek hegyek és fejedelmek. S ki voltál könyvem, Erdély, ezeregyéjem, Erdély, lettél ifjonti házam, és tanuló lakásom. Három nagy évig, Erdély, laktam földedet, Erdély, ettem kürtös kalácsát s a tordai pogácsát. Ismertem színed, Erdély, tündérszín õszöd, Erdély, üveg eged metélõ csúcsaid gyémánt élét. Most versbe szállok, Erdély, az elsõ hírre, Erdély, hogy varázsod határát sorompók el nem állják. Öreg pilóta, Erdély, ül így gépébe, Erdély, még egyszer ifjúsága tájain szállni vágyva. Habár odáig, Erdély, el nem érhetek, Erdély, hol régi lusta sziklám ma is emlékezik rám. Oh messze, messze, Erdély, messze még a nap, Erdély, hogy teljes lesz a munka s az igazság se csonka.
Hazám! Kelj fel, lelkem, keresd meg hazámat! Nem egy szûk ház, az egész kis város mint egy árchipelagus vár nyájas zöldje közt a tenger akácfának. Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat! Ott a szõlõhegy, a tömzsi présház, mely elõtt ülve ha szertenéztem, dallá ringott bennem kétség és láz s amit láttam tejszín napsütésben, mind hazám volt! Lenn az utca híven nyúlt alattam, mint a futószõnyeg és a dombsor hullámzott, mint szívem, halkan hullva égig a mezõnek.
"Az ország, mappa szerint."
Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat! Enyhe dombsor, lankatag magyar föld! S az a róna túl már a nagy-alföld szemhatártól, ahol a nap támad. Röpülj, lelkem, röpüld át hazámat! Szemhatártól-szemhatárig, s újra merre emléked, a halk selyempók vonja szálát, szállj a rónán túlra, s át hol állnak a bolond sorompók: és akármit ír a kard a rögre, lankád mellõl el ne bocsásd bérced: ha hazád volt, az marad örökre; senkisem bíró, csak ahogy érzed!
"Az igazi ország."
Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat! Oly hazáról álmodtam én hajdan, mely nem ismer se kardot, se vámot s mint maga a lélek, oszthatatlan. Álmodj, lelkem, álmodjad hazámat, mely nem szorul fegyverre, se vértre, mert nem holt rög, hanem élõ lélek. Galamb álom! s rókák rágtak érte; odu-féltõ kapzsi szenvedélyek. Az én álmom sohse legyen róka! Az én tanyám magassága védje! Lelkem madár, tág egek lakója, noha mindig visszajár fészkébe.
"Európa."
Röpülj, lelkem, röpüld túl hazámat! Hogy röpültem egykor! Tornyok szálltak, Montblanc süllyedt, narancsfák kináltak, láttam népet, mordat és vidámat: így találtam nagyobbik hazámat. Rómát fiús tisztelettel jártam, mintha õseim városa volna és Avignon nevetett, mint Tolna, vígan fürdött egyazon sugárban és egy lélek font be néptõl-népig messze földrészt eleven hálóba: egy lélek, egy ország végtül-végig magát-tépõ hazám: Európa.
"A glóbus."
Röpülj, lelkem, tágítsd még hazámat! Mily kicsiny a Föld! Mily csöpp melegség fészke a zord Ûrben! Bús kerekség! Szigete a tér Robinsonának! Óh röpüld át kis csillaghazámat s míg e hibbant Robinsonok bambán ölik egymást, szigetük felejtik és sohasem ér szemük a partig. te a végsõ szirt fölé suhanván a villanyos messzeségbe kémelj, tán egy ismeretlen sugarat hoz, amely úgy jön, dallal és reménnyel, mint dús hajó vén Robinsonokhoz.
"Epilóg."
Mégis, lelkem, szeressed hazámat! Nem neked való az ûr hidegje! Itt a glóbus, a meleg szigetke s lélekágya szent Európának. Soha el nem hagyhatod hazámat; útjaidat akármerre bolygod, egy országot hordozol magaddal, veled jön egy makacs íz, egy halk dal viszed, mint a kárhozott a poklot; de halálig, mint ki bûn között él, várja híven az Éden sugáros türelme: úgy vár reád a város és a kis ház, melyben megszülettél.
| |
|
|
|
Hunnia |
|
| |
|
Névnap |
|
| |
|
Üzenő fal |
|
| |
|
Zenekarok |
|
| |
|
Warrior |
|
| |
|
Kívánság |
|
Ott egyem meg a harcmezõn az utolsó komisz kenyerem, de ne legyen többé a hazám akkora, mint a tenyerem. Ha elbukom, hát volt értelme, védtem egy kócos szeretõt, lábhoz tett fegyverrel állok meg, hõsen, az Úristen elõtt...
Bizonytalanok most az órák, titokba burkolt holnapok, de gyûlölöm a satnya várást, indulni inkább kész vagyok! Puskám csövébe virágszálat fûz majd egy kis magyar leány, és csillagokkal lüktet szíve utánam õszi éjszakán...
| |
|
szavazás |
|
| |
|
|