 |
Menü |
|
|
| | |
|
Skinhead |
|
|
| | |
|
Háttérzene |
|
|
| | |
|
Dalszövegek |
|
|
| | |
|
Írások |
|
|
| | |
| | |
|
Üzenet haza |
|
És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hûségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás ûz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok
s a víz szalad és csak a kõ marad,
a kõ marad.
| | |
|
Versek |
|
|
| | |
|
Viccek |
|
|
| | |
|
|
|
Kosztolányi Dezső |
|
Csáth Gézának
Te sohase-jövõ és sohase-beszélõ,
várlak ma is, halott, e hosszú és e késõ,
bús éjszakán.
Mert mészfehéren ég távolban a hegyoldal,
s befestve a falam a bandzsal, csorba holddal
oly halavány.
Nem kel-e szólnod, mondd? Nincs semmi hír amonnan,
hol fejfa és kereszt elvész a sûrü lombban
és sír a táj?
Én tudtam, hogy közöny s merev csönd van az éjben,
de hogy ilyen soká tart, azt most meg nem értem
és fájva fáj.
Alvó, emeld lassan nehéz és hosszu pillád,
s a végtelen felé táguló nagy pupillád
szögezd felém.
Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom,
és a beléndeken s a vad farkasbogyókon
alszik a fény.
Ah, jól siess. Szived még egyszer megszakad tán,
ha hosszan bolygasz a cirilbetüs Szabadkán,
s nem értenek.
És ûznek majd tovább, idegen, bús hazádban,
zsákutcán és közön, idegen és hazátlan
kisértetet.
Itt nyiss be csöndesen. Isméred a kilincsem.
Tudod, hogy portámon és a szivembe nincsen
semmi gonosz.
Mert nem feledtelek. A fülledt estbe úszó,
ablakból fölsíró, homályos hegedûszó
eszembe hoz.
Így látlak mindig én, édes, fiatal orvos,
fehér köpenyben, a kavicsos és porondos
kertudvaron.
De jöjj akárhogy is. Vérrel, sárral, te lélek,
férgek gyûrûivel. Ha a láttodra félek,
eltagadom.
Szemedbe bámulok és csellel kényszerítem
kezedbe a kezem és a szivedre szívem,
ha nem merem.
Igen, eléd megyek és régi orvosomnak
csulóm odanyújtom, hogy vizsgáld meg,
mintszoktad,ütõerem.
Oly jó az, aki ad, s te élted odaadtad,
angyali gyilkosa nõdnek s tennen-magadnak,
szelíd barát,
ki végtelent ittál s a lelked égre lázadt,
majd összetörted a tébolyok és a lázak
szent poharát.
Lásd, itt leülhetnél. Nincs bontva még az asztal,
kávé, dohány és rum vár mérgezõ malaszttal
s a múlt, a csend.
Halkan beszélgetnénk. Elmondanám, mi történt,
s fölfedném szótalan a fájó, néma örvényt,
a névtelent.
Síró Hungáriánk ma porba fekszik árván,
fölötte az átok, mint fekete szivárvány,
gyászt bontogat.
Anyáink, húgaink járulnának elébed,
kik éhesen rágják, elfáradott cselédek,
a csontokat.
Jaj, megmutatnám én a szívem is, e szörnyet,
mely nappal céltalan, halott vágyakra görnyed
s éjszaka sír.
Mert életem felén nem is vagyok, de látszom,
s reggel, ha öltözöm, csak játszom, egyre játszom
és vár a sír.
Ó, vad szerelmese az õrült morfiumnak,
adj ágyat most nekem és az éjféli búmnak,
akár a pap
kérlek kiáltozván, és íróasztalomra
fantasztikus lázban görbedek lehajolva,
hogy hívjalak.
Hisz a semmit tudod, gazdag, végzett, hatalmas,
ki célhoz értél már, kell, hogy valamit adhass
annak, ki él,
s álomtalan éjjel kétségbeesve vár rád,
a múltnak koldusa és százszorosan árvább
a semminél.
Te a halálé vagy, zarándoka az árnynak,
ki bátran indultál, kapudat megtaláltad
az éj felé.
De én, jaj, itt vagyok a fényben és hitetlen
feledve önmagam, jajokba fúlva lettem
az életé.
Magyar költõk sikolya Európa költõihez 1919-ben
Oly mélyre estünk, hogy nem hullhatunk már,
nincs is magas és nincs számunkra mély.
Anyánk nyelvén sikoltunk a világhoz,
mi lesz szívünkkel és mi lesz szavunkkal,
ha jó az éj?
Ti messze költõk, akik távol innen
emelkedtek az Isten szívihez,
mi földön ülünk már s szavak hamúját
kapargatjuk, és fölzokogva kérdjük,
mi lesz, mi lesz?
A versünk is már csak segélysikoltás,
mely ki se hat a tûzön-poklon át,
mint gyönge csecsemõé, kit megölnek,
és mint a szûzé, akit meggyaláznak
a katonák.
A magyar romokon
Jaj, merre menjek?
Jaj, merre nézzek?
Jaj, mit rebegjek?
Jaj, mit hazudjak?
Jaj, tán loholjak?
Jaj, tán feküdjek?
Jaj, mért akarjak?
Jaj, mért pihenjek?
Jaj, régi kertünk?
Jaj, versek álma?
Jaj, drága fajtám?
Jaj, bús vidékem?
Jaj, hogy sziszegjek?
Jaj, hogy üvöltsek?
Jaj, hogy kígyózzak?
Jaj, hogy harapjak?
Jaj, hol az arcom?
Jaj, hol a múltam?
Jaj, hol az ágyam?
Jaj, hol a sírom?
A bús férfi panaszai (részlet)
Szülõföldemnek bús határa, hajh,
elér-e még a bánat és sóhaj?
Mert hozzád többé nem visz a vonat,
csak így emelhetem rád arcomat.
Gyermekkorom, áldott gyermekkorom,
te hontalan, hozzád kiáltozom.
Bölcsõk, koporsók, temetõi por
és templomok ormán az estbíbor.
Kis iskolánk, amelybe a harang
oly édesen beszélt, akár a lant.
Lombok, virágok és színes kavics
a sínek mellett. Hullámos Palics.
Hold, nyári bál, rakéta, kéjes ég,
s a szélbe -- karcsú lányok -- jegenyék.
Szívembe húsz év gazdagsága s lágy,
édes-halálos méz: a vágy, a vágy.
Fejemre kulcsolom a két kezem,
és koravénen rád emlékezem.
Vagyok szegény, ki semmit sem akar,
harmincnégy éves, elfáradt magyar.
S nem kérdezem, az ég ragyog-e még,
Azt sem kérdezem, hogy vagyok-e még?
Rapszódia
Nincs, ahova hazatérjek,
ténfergek, mint a kísértet
éjszaka.
Süt a napfény, mégse látnak,
a magyar a nagyvilágnak
árvája.
Megy az élet, jó az élet,
ebek vagyunk és cselédek,
bolondok.
Jajgatok, de nincs, ki hallja,
vizes a kalapom alja
a könnytõl.
Jaj, ha szám egyet kíáltna,
kitûzném a kapufára
szívemet.
Csak csöndesen, szívem aludj,
jó nekem így, jó nekem úgy,
akárhogy.
Így végezték bús hatalmak,
olcsó víz a magyar harmat,
sárba hull.
Mit bánják ok? Nevetnek ok,
várnak akácos temetõk
mireánk.
Édesanyám, minek szültél?
Elhervadtál, megõszültél
hiába.
Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok
Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok,
És nagyapám, a régi katona
hallgatja mosolyogva, boldogan,
sebforradástól lángol homloka
s én térde közt, hadarva szavalok,
hogy gyõznek mindenütt a magyarok.
Csak a szeme borul el néha kissé:
Jaj, meg ne tudja ez az árva gyermek,
hogy vannak messze, különös világok,
s aranyba nyílnak a versailles-i kertek,
jaj, meg ne tudja és ne lássa õket,
ne lássa fényük és ne hallja hangjuk,
a magyar szó a hét szilvafa alján
körötte most még mint tengermoraj zúg.
Óvjátok édesen az édes álmát,
mint álmát a szegény beteg gyereknek,
hogy meg ne tudja, élete nem élet,
és meghalt már, bár alig született meg.
Jaj, meg ne tudja, hogy hiába minden,
ha dalol és ha a távolba lát,
mert néma gyermek minden kismagyar,
s a Nagyvilág nem érti a szavát.
Hazafiság
Ma szikratûz csak egy különc szívébe,
holnapra már nagy testvérérzelem,
mely a viharba is lobogva, égve
uralkodik büszke százezreken.
Ma szikra, holnap láng, majd egy tûzerdõ,
mely bíborával az égig lobog,
hiába tiprod el, mindég növekvõ,
s ha szunnyad is, nem oltják el korok.
A fáradott ük, haldokolva még
nagy honszerelme égõ fáklyalángját
átadja s minden az utódra száll át.
Meggyújta õ s a tûzár szerteárad,
átadja gyermekének, ez fiának,
aztán tovább, tovább...S a fáklya ég!
| | |
|
|
|
Hunnia |
|
|
| | |
|
Névnap |
|
| | |
|
Üzenő fal |
|
|
| | |
|
Zenekarok |
|
|
| | |
|
Warrior |
|
|
| | |
|
Kívánság |
|
Ott egyem meg a harcmezõn az
utolsó komisz kenyerem,
de ne legyen többé a hazám
akkora, mint a tenyerem.
Ha elbukom, hát volt értelme,
védtem egy kócos szeretõt,
lábhoz tett fegyverrel állok meg,
hõsen, az Úristen elõtt...
Bizonytalanok most az órák,
titokba burkolt holnapok,
de gyûlölöm a satnya várást,
indulni inkább kész vagyok!
Puskám csövébe virágszálat
fûz majd egy kis magyar leány,
és csillagokkal lüktet szíve
utánam õszi éjszakán...
| | |
|
szavazás |
|
|
| | |
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
