Pogányos hitvallás magyarul
Hol vagy erős pogány sereg, Hős Vata, bálványos berek? Hol alszol bátor Bocskay? Kossuth dicső csapatjai?!
A bősz magyar vér nem buzog? Mint gyáva, hitvány koldusok Könyörgünk már az életér'? Hadúr öszvérként mendegél?
Ó nem, ilyet ne higgyetek - Hadúr itt van közöttetek, Hadúr a roppant Őspogány Üget sötétpej vadlován.
Szegődjünk hát nyomába mi Gyávaságot irtani, Álljuk helyünket emberül - Ki küzd megél, más elmerül.
Megáll Isten, meg a világ, Gyönyörrel bámul ily csudát, Hogy vasököllel ha akar, Szabad s egész lesz a magyar.
Nem! Nem ! Soha!
Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége Nem lehet, nem soha! Oláhország éke! Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret! Magyar szél fog fújni a Kárpátok felett!
Ha eljő az idő - a sírok nyílnak fel, Ha eljő az idő - a magyar talpra kel, Ha eljő az idő - erős lesz karunk, Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!
Majd nemes haraggal rohanunk előre, Vérkeresztet festünk majd a határkőre, És mindent letiprunk! - az lesz a viadal!! - Szembeszállunk mi a poklok kapuival!
Bömbölve rohanunk majd, mint tengerár, Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ Teljes egészében, mint nem is olyan régen És csillagunk ismét tündöklik az égen.
A lobogónk lobog, villámlik a kardunk, Fut a gaz előlünk - hisz magyarok vagyunk! Felhatol az égig haragos szózatunk: Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.
Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem, Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen! Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át: Nem engedjük soha! soha Árpád honát!
Bús magyar éneke
Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán, Valami kis kopott ember énekelget búsan, árván Bolondságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról.
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre, Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.
Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja, Régi honát, testvéreit - mást se tehet - siratgatja. Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben, Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre, Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.
Nincsen csak egy citerája, húrjai az égig érnek, Rajt' pengeti balladáit véres könnynek, könnyes vérnek. Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján S ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány.
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre, Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.
Nem nézi a délibábot, túl van az már a határon S elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom. Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed:
Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre S hazáján ha segíthetne, élne mégis mindörökre.
Magyarok II.
Bezárva okos őrültek közé, Szenvedünk, mint az eldugott kenyér. Rab szíveink örök szerelmese, A nagy világ minket hiába hív! Ó nagy világ, csak érted éltünk eddig, Száguldó, forró ménesek után A barna földek múló dobaját Szívünk teérted dobogta tovább És mozdonyaink szálló dübörgése Feléd lengeti most is lelkeinket! S a nyomorultak, ők, akik miatt Temetőnek is kicsi lett világunk, Még ők bíztatnak, hogy a pusztulást Hős bátorsággal s daccal kell kibírnunk! Hát lesz-e magyar, ha mi nem leszünk?
Ó be kicsi az ő piszkos vágyuk! Alig látszik, hogy fájdalmunkra csöppent.
Sikoltani! Ha levegőtlen vihar a jajunk, Akkor is csak Sikoltani! Hogy minden búzatábla kiperegjen.
Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk, Nékünk nyisson ajtót a reménység.
Hazám
1
Az éjjel hazafelé mentem, éreztem, bársony nesz inog, a szellőzködő, lágy melegben tapsikoltak a jázminok,
nagy, álmos dzsungel volt a lelkem s háltak az uccán. Rám csapott, amiből eszméletem, nyelvem származik s táplálkozni fog,
a közösség, amely e részeg ölbecsaló anyatermészet férfitársként él, komor
munkahelyeken káromkodva, vagy itt töpreng az éj nagy odva mélyén: a nemzeti nyomor.
2
Ezernyi fajta népbetegség, szapora csecsemőhalál, árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke és sivár
bűn, öngyilkosság, lelki restség, mely, hitetlen, csodára vár, nem elegendő, hogy kitessék: föl kéne szabadulni már!
S a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk.
Az erőszak bűvöletében mit bánja sok törvényhozó, hogy mint pusztul el szép fajunk!
3
A földesúr, akinek sérvig emeltek tönköt, gabonát, csákányosokkal puszta tért nyit, szétveret falut és tanyát.
S a gondra báror, okos férfit, ki védte menthetlen honát, mint állatot terelni értik, hogy válasszon bölcs honatyát.
Cicáznak a szép csendőrtollak, mosolyognak és szavatolnak, megírják, ki lesz a követ,
hisz ''nyíltan'' dönt, ki ezer éve, magával kötve mint a kéve, sunyít vagy parancsot követ.
4
Sok urunk nem volt rest, se kába, birtokát óvni ellenünk s kitántorgott Amerikába másfélmillió emberünk.
Szíve szorult, rezgett a lába, acsargó habon tovatűnt, emlékezően és okádva, mint aki borba fojt be bűnt.
Volt, aki úgy vélte, kolomp szól s társa, ki tudta, ily bolondtól pénzt eztán se lát a család.
Multunk mind össze van torlódva s mint szorongó kivándorlókra, ránk is úgy vár az új világ.
5
A munkásnak nem több a bére, mint amit maga kicsikart, levesre telik és kenyérre s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.
Az ország nem kérdi, mivégre engedik meggyűlni a bajt s mért nem a munkás védelmére gyámolítják a gyáripart.
Szövőlány cukros ételekről álmodik, nem tud kartelekről. S ha szombaton kezébe nyomják
a pénzt s a büntetést levonják: kuncog a krajcár: ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért.
6
Retteg a szegénytől a gazdag s a gazdagtól fél a szegény. Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény.
Nem adna jogot a parasztnak, ki rág a paraszt kenyerén s a summás sárgul, mint az aszgat, de követelni nem serény.
Ezer esztendő távolából, hátán kis batyuval, kilábol a népségből a nép fia.
Hol lehet altiszt, azt kutatja, holott a sírt, hol nyugszik atyja, kellene megbotoznia.
7
S mégis, magyarnak számkivetve, lelkem sikoltva megriad - édes Hazám, fogadj szivedbe, hadd legyek hűséges fiad!
Totyogjon, aki buksi medve láncon - nekem ezt nem szabad! Költő vagyok - szólj ügyészedre, ki ne tépje tollamat!
Adtál földmívest a tengernek, adj emberséget az embernek. Adj magyarságot a magyarnak,
hogy mi ne legyünk német gyarmat. Hadd írjak szépet, jót - nekem add meg boldogabb énekem! |