A zsidók szeretik Petõfit,
Az nem zsidózott, orrhangolják,
Nem, szegény Sándor más baja volt,
Javában virágzott az osztrák.

Akkor még magyar színészek voltak,
Magyar írók, több más efféle,
Ha látott is egy rongyoszsidót,
Jövõjét nem vehette észre.

Zsidó jövõjét nem láthatta,
Akik most erõszakkal,dallal,
Magyarruhába öltözködve
Seftelnek, rajtunk diadallal.

Hivatkoznak szent Petõfire,
Mint forradalmak talajára,
"Egy gondolat bánt engem"-ben a
Vérpiros zászlókat kívánta.

Petõfi üzeni általam,
A világszabadság szép lenne,
Ha abban mindenki, mint magyar
Gyökeres, becsületes lenne."-

Ha feltámadna, ma már nyilván,
Szemügyre venné, sokat, õket,
Dörögne, zúgna, villámolna,
Túl zengne seregnyi költõket.

Százezer Istent megtagadna,
Amilyen lélek, vihardallal,
Egész világnak neki menne,
A magyarért a magyarral...

Utolsó roham

Mikor utolsó rohamra megyünk,
Egy ugrás, és a nyakukon leszünk,
Megkérdezzük majd, búzánk kell-e még,
Szemsugarunktól ruhájuk leég,
Vérében fetreng minden ellenünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk...

Mikor utolsó rohamra megyünk,
Mindent elsöprõ lángot lehelünk,
Jaj annak, kit felkap fogsorunk,
Hegyen-völgyön át dögölni dobunk,
Szentkardos hadúr vezényel nekünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk...

Mikor utolsó rohamra megyünk,
Villámokat szül lobogó szemünk,
Oroszlán-nemzet, ha ugorva száll,
Hörgésrobajban arat a Halál,
A tigrisnél is vadabbak leszünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk...

Mikor utolsó rohamra megyünk,
Fogcsikorgató kérdezõk leszünk,
Széttépték ezt az angyali hazát,
Az öregisten legszebb bánatát,
Még a csecsszopóknak sem kegyelmezünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk...

Mikor utolsó rohamra megyünk,
Völgybe hegyeket temet a szelünk,
Lángba borul az arcunk, a karunk,
Mi lángseregek, magyarok vagyunk,
Hetvenhét világ jöhet ellenünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk...

Mikor utolsó rohamra megyünk,
Buzogányt, fokost, baltát lengetünk,
Az Isten reszket, elbújik a Nap,
Bocskoros sereg a fûbe harap,
Elvett jogokat százszor elveszünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk...

Mikor utolsó rohamra megyünk,
Nem lehet többé cicázni velünk,
Barikád hasad, hajránk, ha dörög,
Tolvajok fodros vére hömpölyög,
Hörgésekre csak tûzzel felelünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk...

Kívánság

Ott egyem meg a harcmezõn az
utolsó komisz kenyerem,
de ne legyen többé a hazám
akkora, mint a tenyerem.
Ha elbukom, hát volt értelme,
védtem egy kócos szeretõt,
lábhoz tett fegyverrel állok meg,
hõsen, az Úristen elõtt...

Bizonytalanok most az órák,
titokba burkolt holnapok,
de gyûlölöm a satnya várást,
indulni inkább kész vagyok!
Puskám csövébe virágszálat
fûz majd egy kis magyar leány,
és csillagokkal lüktet szíve
utánam õszi éjszakán...

Kolozsvár

Szomorúan jár-kel benned a költõ,
Sok régi búja rnélybõl felfakad,
Már alig hitte, hogy meglátja benned
A sziklaerõs, ódon házakat.
Ha véletlenül kalapom is lenne,
Mint másoknak van, levenném ma itt,
Mert akkora öröm és gyász van bennem,
Hogy azon még a sírás sem segít...
Beteg vagyok, már közel a halálom,
De megköszönöm, édes Istenem,
Hogy Mátyás szobra elõtt meghajthattam
A letisztelgõ, õszülõ fejem.
Nem is tudom, hogy hány Mátyás kellene
Ma ide, s mennyi férfi, mennyi kard,
Mert siratni kell bizonytalanságban
A roppant hõs, de maroknyi magyart...

Hû borról

A bor a leghûbb a világon,
Hûbb az ezer lánynál,
Nem tud súgni és ígérni,
Néma szája nem jár.
Nem tud a bor fogadkozni,
Csak magát itatja,
Álmodó költõnek álmát
Csendben igazgatja...

Ha a hegyen többé ital,
Hû bor nem teremne,
Mozdulatlan arcú lennék,
Egész életembe.
De így megmozdul az arcom
Holdhalovány bõre,
Megríkat, megmosolyogtat
A kocsmai lõre...

Hitetlen Tamás vallomása

Én nem vagyok csupán a költõ,
Nép is vagyok, egy emberöltõ,
Tanú és nagybizonyság arra,
Hogy rájár a rúd a magyarra...

Rájár a rúd a magyarra,
De csupán a poros pórra,
Kaszttá elítélt bús parasztra,
Rájár a rúd ma a magyarra...

Rájár a rúd ma minden pórra,
Szántóvetõre, aratóra,
Egész országot eltartóra,
Rájár a rúd ma minden pórra...

Én már Hitetlen Tamás lettem,
Ki urakban eddig sem hittem,
Most egy lépéssel tovább mentem,
Hitetlenségben hívõ lettem...

Politika az nem kurucság,
Nem lelkiség és nem igazság,
"Úri huncutság" , öncélúság,
Ordított délibábhazugság...

Igérnek itt az árva népnek,
A vadvirágok testvérének,
Én már Hitetlen Tamás lettem,
Nem látója az ébredésnek...

Magyar Álom

Én szeretném, ha: láthatnék már szépet,
Élni kezdene a haldokló élet,
Erõre kapna a rogyni kezdésünk,
És végtelennek ígérkezne végünk.

Bár eltüzeltük pusztai dudánkat,
Angyalsikolyos esti furulyánkat,
De nem változtunk, szenny nincs rajtunk semmi,
Vissza kell volt sorsunkba menetelni.

Még most tipegünk, lecsapott a vállunk,
Intõ csillagok fényére vigyázunk,
Duna és Tisza szalagjára nézünk,
A víztükörben bús árnyakat érzünk.

Pedig mi bennünk borulnak az árnyak
Álmunkra csak a csillagok vigyáznak,
Õszülõ hajunk lombszétterülése,
Kócosan hull a szeretõnk szívére.

Magyar álom a mi álmunk világa,
Magasra nõve borul a világra,
Hogy mindenki legyen egyszer alattunk,
Ha a növésben eddig lemaradtunk...

Új cél elé

A szikrázó hó fehér halk hullása
Subátlanokon nagyon-nagyot üt,
Elmúlt õsz után pihenés és béke
Boldog mesés tél nincsen mindenütt.
A tavaszt pénzért kínáltuk virágért,
Elvesztettük a csatát, a nyarat,
De mégis szép volt látni azt az embert,
Aki kaszát fen, mozog és arat.

Négy évszakunkat mások élvezik ki,
Könnyû nekik, mi magyarok vagyunk,
Telitalálat hõsi anyaméhben,
Születünk, küzdünk, rogyunk és halunk.
Kevés nadrágos ember jó mihozzánk,
Ballábbal kelünk, péntek a napunk,
Négy évszakunkat mások élvezik ki,
Könnyû nekik, mert magyarok vagyunk.

Most új cél felé serkentenek minket
Az ellenséges szónokharsonák,
Bennünk erõ van, hit; és árva sorssal
Zátonyra futott hû magyar csodák.
Templomunk az ég kéklõ kupolája,
Szemhúnyva látott úr az Istenünk,
Mi még a népnek és nyelvünkön szóló
Hajló derekak hõsei leszünk...

Paraszt maradok

Paraszt maradok, bronzos arcú,
Árva és mélytekintetû,
Sok ezer huncut ember között,
Vallásos, tiszta életû.
Villám, mennydörgés, sóhaj, munka
Én már csak paraszt maradok,
De hetvenhétszer is fényesebb
Leszek, mint fent a csillagok...

Paraszt maradok, csudás sors az,
Égi, rangtalan adomány,
Hercegnek rangja nem éri fel,
Hát még a sok dzsentrivagány.
Beérem morzsákkal és vízzel,
Holtomig úgy járok gyalog,
De hetvenhétszer is fényesebb,
Leszek, mint fent a csillagok...

Paraszt maradok, csapzott hajú,
Ki nem használok fogkefét,
De úgy megnõlök, hogy Isten is
Úgy emeli rám fejét.
A hívõk legtisztábbja leszek,
Ki papra sose hallgatok,
De hetvenhétszer is fényesebb,
Leszek, mint fent a csillagok...

Paraszt maradok, szegény, árva,
Gyermeklélek és fergeteg,
Hazámért mellékgondolat nélkül,
Ha kell, bárhol elvérzek.
Koporsóm száz keselyû legyen,
Végül már ne menjek gyalog,
Ki hetvenhétszer is fényesebb,
Leszek, mint fent a csillagok...

Igazat mesélek

Kihûl már az õszi kék ég,
Hogy ne szeretnélek,
Én is csak az apró-cseprõ
Felhõk alatt élek.
A Nap fáradt pávamadár,
Hold is jobban hallgat,
Tejúton se jár a násznép
Csillaglakodalmat

Majd az a nagy hóhullás is
Megjön némán csendbe,
Legszebb pille száll belé a
Fekete szemedbe.
Selyem hajad szél szórja szét,
Igazat mesélek.
Kihûl már az õszi kék ég,
Hogyne szeretnélek.

Utolsó versem

Születtem, éltem.
Lettem, mentem,
Csókoltam, kértem,
Hazudtam, szerettem.

Boroztam, könnyeztem,
Õszültem, vívódtam,
Szép voltam, csúf voltam,
Henyéltem, Kínlódtam.

Törõdtem, nem bántam,
Akartam, ellöktem,
Elhívtam, öleltem,
Csókoltam, leköptem.

Vigyáztam, eladtam,
Vittem, meg nem vittem,
Jó voltam, rossz voltam,
Hittem és nem hittem.

Takarítottam, mulattam,
Rejtõztem, fénylettem,
Sebeket kötöttem,
Fölmaradtam, égettem.

Tanultam, nem tanultam,
Verettem, ûzettem,
Csókokat aszaltam,
Nyílottam, bûzlöttem.

Terveztem jót, rosszat,
Két táblán arattam,
Ördög és úr súgott:
Magamnak maradtam.

Jártam én az útján
Gazdagnak, szegénynek,
Öregnek, ifjúnak,
Balhitnek, reménynek.

Örömömnek, bánatnak,
Kancsónak, tócsának,
Disznónak, lelkeknek,
Átoknak, nótának.

Véreztem, vétkeztem,
Éheztem, jóllaktam,
Döntöttem, ágyúztam,
Gondoztam, rakattam.

Cibáltam, tréfáltam,
Zokogtam, kacagtam,
Eldobtam, lemertem,
Bontottam, faragtam

Futottam, cammogtam,
Támadtam, kerültem,
Hamisan fönt voltam,
S igazán merültem.
Tettem és nem tettem,
Hoztam és nem hoztam,
Nem loptam, becsültem,
Tiszteltem, oroztam.

Gyaláztam, imádtam,
Kócoltam, fésültem,
Rab voltam, nem voltam,
Vártam, és készültem.

Pihentem, lihegtem,
Suhogtam, robogtam,
Betörtem, gyilkoltam,
Szállásért kopogtattam.

Lefõztem, dicsértem,
Tiportam, emeltem,
Szíveltem, utáltam,
Hallgattam, feleltem.

Szelíd és vad voltam,
Gyáva és vitézlõ,
Marcona, lelketlen,
S nagyapós mesélõ.

Én voltam! Nem voltam!
Ki lettem, születtem,
Jajgatok s kacagok,
Önmagam, felettem.

Szaladok, nem lépek,
Lerogyok, meghalok,
Senki sem voltam én,
S örökké maradok.

Magyar imádság a pusztán

Magyar égre adjál Isten,
Mesélõ sok csillagot,
Szagos lelkû virágokra
Orvosságos harmatot.
Hegylevét a csobolyóba,
Karjaimba szeretõt,
Birkafelhõ hömpölyögjön
Tarka szamaram elõtt.

Egy szomszéd se panaszkodjon,
Nyalka csikós, vén gulyás,
Kövér földön élhetnénk még,
Csak a sorsunk lenne más.
Gulya, ménes, birkatábor,
Búzás hombár, nagy vagyon,
Furulyázva járhatnánk a
Legelõ vadvirágokon.

Adjál Isten a magyarnak
Kevés sóhajú napot,
Õsszerelmes éjszakákat,
Szabadságos holnapot.
Kérek nagy Magyarországot,
Hancúrozó sok gyereket
Rázd fel szép magyarjaidban a
Szundikáló életet.

Múlt és jelen

A múlt évben jó világ vót,
Nem vót a bor drága,
Nem vót fontos az embereknek
Van-e nagykabátja.
Ha megittam tíz pohár bort,
Bennem vót bunda,
Testemet megremegtetni
Hetven szél sem tudta…

Komisz világ dühöng mostan,
A bor méregdrága,
Nem telik borra ma nékem,
Inkább a bundára.
Kívül melegítem magam
A jövendõ télen,
És még mámorom se lesz az
Éjszakák szelében…

Vihar után

A vad vihar eljött utánam,
Látta, hogy lankadó vagyok,
A városon szél hengerült át,
És elbújtak a csillagok.
Vad szaga lett a levegõnek,
Csípõs szél a csontomba fútt,
Nagy felhõk temetése fölé,
Került a sokpettyes Tejút.

A komoly és büszkén megdörren,
Citeráznak az ablakok,
Villámok lebegnek, mint szélben
Lány hajából a szalagok.
Esõfonalak gombolyultak
Zenét vert leveles faág,
Fényes aszfalton vízcsepp táncolt,
Mint rozsdásszínû sárvirág.

És fújt a szél és vert a villám,
Mennydörgés büszkén ropogott,
Majdnem felnõttem a felhõkig,
Szemem kék csillagként lobogott.
Nagy zuhany alatt fürödtem meg,
Gúnyám a testemhez tapadt,
Fáj szívem a vihar után,
Bús szagú széllel elszaladt.

Hó és pipacs

A nagy hegy mögött már oláhok élnek,
És sóhajtozó szegény magyarok,
Hó van a hegyen, innen tágas síkság
Búzatáblák és piros pipacsok.

Betegen botorgok az országúton
És megállok a kõ-Krisztus elõtt;
Négy éve nem húztam lábam ki Pestrõl,
Hosszú négy évig nem láttam Õt…

Egy álomszínes parlagföldre lépek,
Hol millió tarka vadvirág.
Betegen hajladozva szedegetem,
S zokog bennem egy összetört világ.

Amikor ledõlök az út mentére,
S virágkévére hajtom fejem,
Felsóhajtok a bárányfelhõs égbe,
Gyógyíts meg végre, édes Istenem…

El kell menni
Németh Lászlónak

Lehetetlen itt maradni,
Mindenkinek meg kell halni,
Hívó szóra elrepülni,
Hová, hová se kerülni…

Mankót farag ez az élet,
Semmi sem ád fedezéket,
Marcangol a dac is nagyon,
Világon csak utas vagyok…

Voltam itten külön világ,
Voltam fényes, árva virág,
Nemcsak voltam, ma is vagyok,
Addig, amíg meg nem halok…

Messze van ide az Isten,
Panasznap meg porban nincsen,
Nem hallgat meg engem senki,
El kell menni, messze menni…

Jó csak egyhitet vallani,
Mindenkinek meg kell halni,
Itt hagyni a harcot, vádat,
Virágokat, muzsikákat…

Szerelmi vallomás

Eláll a hó, megáll a szél,
Kezd már észre térni a tél,
Arany napfény az uszálya,
Áldóan hull a virágra…

A napfény, ha kissé csíp is,
De már kicsit melegít is,
Megcirógat, megsímogat,
Átölel, összecsókolgat…

Õseim, kik napban hittek,
Jól tudnák, hogy miben hittek,
Csak a nap jó a szegényhez,
Fázó csonthoz, árva vérhez…

Fönt süt a nap nagyon messze,
Mégis itt a szíve-lelke,
Lehull, ölel, megmelenget,
Napnak vallok ma szerelmet…

Fekete karácsony

Karácsony van, de oly’ idegen,
Fekete, mert nem hull a hó,
Hétköznapias az érzésem,
Akár a kongó harangszó.
Nincs senkim, semmim, szegény vagyok,
S az ég annyira sem szeret,
Hogy hócsillagokkal csókoljon,
Hogy érezzem az ünnepet…
A karácsony csak fehéren szép,
Ha kövér hópille esik,
És a játékos pillék egymást
Dúdoló szélben kergetik.
Szívekben nagyobb tisztaság van,
Méla harangszó ünnepibb,
Tán a börtönõr is, ha hibát lát,
Sokkal elnézõbb, emberibb…
Csúf ez a fekete karácsony,
Idegen és nem megható,
Soha-soha még nem hiányzott
Számomra úgy, mint ma a hó.
Nincs senkim, semmim, szegény vagyok,
S az ég annyira sem szeret,
Hogy hócsillagokkal csókoljon,
Hogy érezzem az ünnepet!...

Megbékélés

Már kis széken szeretek ülni,
A földhöz közelebb kerülni,
Csontomat porrá õrlõ porhoz,
Közel a földhöz, a síromhoz…

Énnékem álom, terv már nem kell,
Trón helyett nyugtató kis szék kell,
Kis szék, hogy magam összehúzzam,
S megbékéljek az égi Úrban…

Ember vagyok

Én is úgy nõttem fel, akár a virágok,
Hervadozó fejjel más fejeket szánok,
Jövõmet nem tudom, türelemmel élek,
Mert én félve élõn borozva henyélek…

Én is ember vagyok, talán több sok másnál,
Megállok pihenni méhkunyhós virágnál,
Ezt a Természetet nagyon megcsodálom,
Sohasem látható Úristenét áldom.

Nem fenyegetek meg csillagokat többet,
Mafla virtusságnál mást hiszek, különbet,
Életben ballagok, dobáljanak kõvel,
Nem védem jogomat birkózó erõvel.

Csak az Istent kérem a meglátásomra,
Õ szeressen, ha már nem vihetem sokra,
Síromra koszorút, bárányfelhõt dobjon,
Nagy nemzet helyett egy kislány zokogjon…

Állampolgárság

Egy öreg zsidó keresett fel,
Szemében nagy panaszt hozott,
A bánat ezer gyertyafényét,
Nyomban leült s panaszkodott.
Hogy nagyapja is itt született,
Ki Kossuthnak katonája volt,
Ezért késõbb rab, Kufsteinban,
A hazáért raboskodott…

Most unokáját úgy zaklatják,
Mint a partot a tengerár,
Hogy hol az állampolgársága,
Azért talpal, kér, arra vár.
Egy halandó papírdarabot
Akar az örök nép fia,
„Hol is kérjem azt?” –kérdi tõlem,
Gyász a két szembogara…

Mit feleljek? Az Isten, aki
Kéthazás madarak ura,
Nem kér senkitõl igazolványt,
Nem kell néki kis cédula.
Elhelyezi az örök népét,
Szétszórtan, más népek között,
És fényes csillagokkal vigyáz
Sátruk és templomuk fölött…

A tízéves „Szabadság”-hoz

A költõk közül énnékem van
A legtöbb jogom: Hozzád írni,
Keményderekú, hõs újsághoz,
Ki sok harcot meg tudtál vívni.
Te már ötéves „felnõtt” voltál,
Mikor ajtódon bekopogtattam,
Húszéves „csecsemõ” gügyögtem:
„Szerkesztõ úr, verseket hoztam…”

Biz’ sokszor néma lettem volna,
Ha Te nem vagy, bátor „Szabadság”,
De egy-egy piciny darabkádat –
Rajt’szólni – százszor ideadták.
Benned védtem a szegény népet,
Korbácsoltam az elnyomókat,
Itt lettem kétszerte magyarabb,
S záporként hitettem a szókat…

Olyan szép a neved: „Szabadság”,
„Keresztapád”-at átölelném,
Minden munkásod fejére a
Cserfakoszorút reá tenném.
Mert nékem tetszõ, bátor honfik,
Orvosai a szegény népnek,
Õk a tiszta, nagy látcsövei
A magyar messzetekintésnek.

Tízesztendõs vagy most – „Szabadság”,
Szeplõtlen vagy a becsületben,
Zászló, ki minden héten egyszer
A fejünk felett meg-meglebben.
Híred van, táborod tömörül,
És megrázod ezt a világot,
Neved értelmét követeled:
A gúzsbakötött – szabadságot…

Enyhe vád

A képviselõjelölt, legyen az a kormánypárti,
ellenzéki vagy önjelölt, a programbeszédében
a következõket mondja az ellenfelérõl:

Az én ellenfelem igen derék ember,
Mert az adóssága nagyobb, mint a tenger,
Kettõnek tartozik, fûnek és a fának,
Azokon belül a kerek nagyvilágnak.
Aratni szeretne, ahol más vetett el,
Csúnya bigámiát hatszor követett el.
Vagyis igen tisztelt választópolgárok,
Sáros a lelke, mint esõ után árok.
Ha kell: magyar, Ha kell: zsidó, ha kell:
Egykanálnyi vízben megfojtana népet,
Részeges, csavargó, hazug, és lump fráter,
Azért nem lehetett bakáéknál frajter.
És hamiskártyás is az én ellenfelem,
Ha mindez nem igaz, folyjon ki a szemem.
Múltkor megverte egy nõ az esernyõvel,
Akinek tartozott csókért öt pengõvel.
Eladná az anyósának bugyogóját,
Hogy kifizethesse kocsmai kontoját,
Hogy újra ihasson, hogy új hitet kérjen,
Ilyen szép mákvirág nem segít a népen.
Azért hát választó polgárok, magyarok,
Ne a széltolóra, csak rám szavazzatok,
Rám, a magyar honunk kiváló fiára,
Jegenyefa magas, szerény ibolyára…

Rabság

Szeretnék elmenni
Valahová élni,
Harc után heverni,
Gyógyítón henyélni.
Gazdaggal cserélni,
Sírtól jobban félni,
Kisebb gondot vinni,
Õszülést megérni.

Megremeg a lábam,
Lecsapott a vállam,
Cserepes az ajkam,
Idõ múlik nálam.
Nem magam csináltam,
Parancsszóra vártam,
Jobb sorsért ugattam,
A rogyásig álltam.

Rab vagyok, az lettem,
Mert mindig szerettem,
Sokat keseregtem,
Bánatot szereztem.
Jókedvet kerestem,
Mindent elvesztettem,
Rózsabokrot leltem,
Az nyíl’ majd felettem…

Ok az öngyilkosságra
Amit én is aláírok

Felkötötte magát
A tanyán egy ember
Hogy néki a betyár,
Huncut élet nem kell.
Megmondta miért nem,
Búcsúlevélben,
Papírgramafonon,
Betûk beszédében…

„Este vetkezni kell,
Reggel felöltözni,
És egy héten egyszer
Meg is mosakodni.
Azért mentem én el,
Utálkoztam élni”.
Örök Világosság
Fényeskedjék néki…

Razzia

Rendõrök, detektívek,
Gyilkosokat keresnek
Falbontókat keresnek,
Tolvajokat keresnek,
Betörõket keresnek,
Kasszafúrókat keresnek,
Orgazdákat keresnek,
Romlott nõket keresnek,
Csavargókat keresnek,
Koldusokat keresnek, -
Rendõrök és detektívek
Nagy autókon érkeznek…

Ülök egy kis kocsmában,
Zsugori fény lángjában,
Gyapjas, büdös nagy füstben,
Bor hortyog a belemben.
Figyelem a razziát,
Valóság gondoláját,
Sok embert visz, elszállít,
Ki kötekedõn tágít. –
„Ha nincs igazolványa,
Bízza magát sorsára,
Ha nincs bûne, kiderül,
Egyszer minden kiderül.”

Én nékem is menni kell,
Toloncházba jutni kell,
Igazolvány nálam nincs,
Van nálam egy nagyobb kincs:
Bûntelenség, árvaság,
Mint virágtól terhes ág.
Beülök a kocsiba,
A nagy rabomobilba,
Razzia volt, razzia,
Suhanunk a toloncba…

Nem leszek öregember

A kocsmában egy vén öreg,
Szõrõs koldust nézek,
Hátamon hideg fut végig,
Gondolatban félek.
Félek a rossz öregségtõl,
Házzá közel járva,
Fiatalon, lelt a vad szél
Bennem a virágra…

Én is iszom, õszülgetek,
Rokkan a két vállam,
De nem leszek öregember,
Szerét kitaláltam.
Van még faág, van még kötél,
Szél is lesz, mely lenget,
Belém fojtom a sok sóhajt,
Álmot és keservet