Hogy mért csak így:
Ne kérdezzétek;
Én így álmodom,
Én így érzek.
Ilyen messziről,
Ilyen halkan,
Ily komoran,
Ily ködbehaltan,
Ily ragyogón,
Ily fényes vérttel;
Űzött az élet,
S mégsem ért el.
Menedékem:
A nagy hegyek,
Az élet fölött
Elmegyek;
S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen:
Én, örök vándor, s örök idegen.

Mikor ünnepet ül...

Mikor ünnepet ül
Lelkedben az öröm, vagy fájdalom,
- Lehet gyászünnep is -
Akit nagyon szeretsz,
Akkor hozzá mehetsz,
Jaj, csak ne menj szürke hétköznapon!

Akit szeretsz, annak
Egész lelket áldozz,
Jaj, csak vele gyakran ne találkozz!

Akit nagyon szeretsz:
Ne kívánd a házikódba társul,
Örvendj, ha a lelked vadvirágos,
Messze síkján néha hozzád társul.
Örvendj, mikor járhatsz
Bársony-puha karján
Erdők muzsikáló, suttogó avarján.
Vagy ha hegytetőkön,
Meredélyek felett
Vigyázva, szelíd kézzel átvezet.

Akit nagyon szeretsz:
Völgyben ne lakozzál,
Hegyen találkozzál
Ott társalogj Vele,
Társalgásod imádkozás legyen,
Fénnyel, árnnyal, végtelennel tele.

Akit nagyon szeretsz,
Soha meg ne csókold, ne öleld meg,
Áhítattal csak a kezét fogd meg.

Akit nagyon szeretsz:
Közted s közte, mint egy tündérfátyol,
Lebegjen a távol.

Mint egy fényes, hűvös tündérfátyol,
S hogy balgán letépjed,
Őrizzen az Isten attól téged!

Ami el nem kophat
Forró közelségbe',
Hosszú megszokásba,
Akárminek hívják:
Annak az érzésnek örök a zománca.

Száraz levél

Egy lány hajába hullt,
A véletlen, a szél
Hozta. Gyűrött kis múmia-levél,
A sötét fürtök közt pihen:
Vándor, különös, oda nem való,
Szomorú idegen,
Egy lány hajába hullt, most ott pihen.

A lelkem is, ha lány hajára száll,
Ott úgy pihen,
Mint ez a vándor,
Ez a szomorú, száraz idegen.
Hogy megpihent: tán maga sem hiszi,
Egy pillanat - s a szél tovább viszi,
Tovább, tovább...

Csipkerózsa

A vártoronyban szűzi csend,
A pergő rokka elpihent,
Áll az idő s nincs benne óra,
Királyfi, átkozott kezed
A tüskerácsra mér' teszed?
Most boldog Csipkerózsa.

Százévig nőtt a lángsövény,
Mögötte nincs könny, vágy, remény,
Semmi, csak boldog álom,
A gonosz tündér jót akart,
Herceg, ez álmot ne zavard,
Ne lássanak e tájon!

Alszik, tán rólad álmodik,
Lovag, van bátorságod itt
Álmához mérni rongy-magad?
Az Élet vagy, te átkozott,
A bűnt, a bajt, a jajt hozod
S kezedhez szenny tapad

S ha vágynál mégis törni át,
Találj szemben ezer halált,
Szívedbe tüske törjön,
Vérzőn szakítsd a lángfalat
És úgy maradj a vár alatt,
És szomjúság gyötörjön.

S Te csak aludj, kis Csipkerózsa,
Áll az idő, nincs benne óra,
Sorsod nem mostoha,
Az álmod szent,
A rokka elpihent,
Aludj, ne ébredj fel soha!

Csillag a víz alatt

Ott lenn, a víz alatt
Egy másik, mélyebb ég;
S hogy kisímult a tükör:
Ezernyi csillag ég,
Ragyogj, ragyogj,
Te vízalatti ég!

Ragyogj, ragyogj,
Te örök Ideál,
Tőled el nem választ
Sem élet, sem halál,
Ragyogj, ragyogj, örök-idegenül,
Fenn is, lenn is elérhetetlenül,
Ragyogj, ragyogj!

Ragyogj, ragyogj,
Örökkön tiszta kép
E lélek vízalatti, mély egén,
Én már tudom: Csak azt nem vesztem el.
A miről sose mondhatom: enyém.
Ragyogj, ragyogj
Éjféli Csillag, lelkem mély egén.

Sóhajok hídja

A mi életünk sóhajoknak hídja,
Mely átível a sötét lagunán, -
S majd jőnek egykor boldog gondolások:
Szerelmes párok - sok százév után

S a híd alatt megállnak. Ó be mások,
Be mások lesznek ők, mint Te meg én,
S majd nézik egymás ifjú arculatját
Velence ősi, komor tükörén.

A mi életünk sóhajoknak hídja,
De elszánt léptünk alatt kong a híd,
Lenn ásítnak az ólomkamarák
És rajtunk senki, semmi sem segít.

Akkor majd nászdal zeng a híd alatt,
S egy erős kéz szorít egy kis kezet, -
Mi akkor már történelem leszünk:
Fekete kő s fehér emlékezet.

Egy lélek állt...

Egy lélek állt az Isten közelébe'
S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
És keserűn kelt ajkán a "miért",
Mikor az Isten intett neki: "Készülj!

Valaki ott lenn meg akar születni,
Neked szőtték e színes porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat;
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"

S szólt a lélek: "Én nem akarok menni!
Én boldog vagyok Veled, Istenem;
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S elhagynom búsan és reménytelen
Az angyalokat, testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

A meghasonlás örök köntösét,
A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér:
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, amely megrozsdásodik,
S ampolnába, mely romlandó cserép?!"

És szólt az Isten szigorún: "Elég!
A törvény ellen nincsen lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán te légy kivétel?
Mint a fiókát az atyamadár:
Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
S jobban becsülni meg az örök fészket!"

S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorún indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: "Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot."
S felelt az Úr:
"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."

Úgy fáj már minden...

Úgy fáj már minden, minden idebenn:
A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
Minden, mi általreszket szívemen,
Legyen az ember, muzsika, vagy táj,
Úgy fáj már minden, minden idebenn.

De néha egy-egy halk szó símogat,
S rejtekúton a szívembe talál,
S álomba ringatja a kínokat,
Elaltatja a multat, s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
Az ösvényt, a szívembe vezetőt.

Gyom és gaz benőtte az utakat,
Ördögpalánták ágaskodnak rajtok:
Száraz kórók és keserű füvek,
Minden, mi beteg szívemből kihajtott.

Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,
És szent a szív, mely küldi őt ezen,
S mely liliomok magvát hinti el
Ott, hol különben csak bogáncs terem.

Áldott az óra és áldott a szél,
Mely liliomok messze magvát hozza,
Magot, melyből a békesség kikél.

Add a kezed...

Add a kezed, így szépen, csöndesen,
Nyugodtan add.
Síma, ragyogó tükör a szívünk,
Nem vet hullámokat.

Add a kezed, ilyen jó hűvösen.
A csóknak édes mérge
Megmérgezné a nyugodalmunkat,
Ha hozzánk érne.

Add a kezed, nincsen vágy a szívünkbe',
Innen hova hághatna még a láb?
E csönd, e béke: ez itten a csúcs -
És nincs tovább.

Add a kezed; lenn lakodalmas nép,
Mirtusz menyasszonyfőn;
A mirtuszt édes, irigyled-e még
Itt, e kopár tetőn?

Add a kezed, itt fenn, hol semmi sincs,
S a zuzmó tengve él,
A lelkünket a nagy csend összehajtja,
Mint két ágat a szél.

Add a kezed, látod lemegy a nap;
A nappal szembe
Nézzünk így, győzelmesen, szomorún,
Kezed kezembe.

Add a kezed, egy percig tart csupán
Ez az igézet -
Ó de ez mélyebb, mint a szerelem,
S több, mint az élet!

Egy virág úszik...

Egy virág úszik végtelen vizen,
Ringatja szelíden az ár,
Ősszel fogant, ugaron termett,
Nem tudja, mi a nyár,
Egy álom úszik végtelen vizen,
Ringatja szelíden az ár.

Valaki állt egy kőhíd magasán,
És a kezében volt egy kis virág,
Ősszel termett, ugaron nőtt virág,
És a szívében volt egy álom,
S a vándor szólt:
"Mit érek véle, ha valóra váltom?

Ez álomnak itt nincs otthona, háza -
És ez a virág túlon-túl fehér:
Az élet neki rút, s törékeny váza.

Ez az álom
Se másnak, se nekem ne fájjon,
Ne hulljon erre senki könnye
És hervadó szirmához mi sem érjen,
Még egy imakönyv se!

A virágot a folyóra bocsátom,
A szent, örök folyóra,
A tengerhez hadd vigye közelebb
Minden hullám és minden óra,
Lehullatom a szent, örök folyóra.

Tartsa meg öröknek az örök víz,
És viruljon a tenger közepén,
Mint őszi pompa, s mint tavaszi dísz!"

S úgy lőn.
A vándor ott maradt, a hídon állva,
És a virág - elment - az óceánba.

Hogy örvénylik...

Hogy örvénylik a csend: már feneketlen;
Az idő éjfélre jár, hull a hó;
Én az elmúlásról elmélkedem,
És arról, ami örökkévaló...

A lámpám ég, a lelkem alig pislog,
De jó a lelkemen e félhomály;
Ilyen lehet az Isten közele -
És ilyen lehet a közel halál.

Ilyen lehet egy ködös szerelem,
Amelynek célja nincs és vágya nincs;
Csak olyan, mint egy szentjánosbogár,
S a sötét szívnek mégis drága kincs.

Magam vagyok és boldog egyedül,
Az álmaimmal; - az álom erő,
Mikor a valótól már elszakadt,
S titáni árnyék: végtelenbe nő!

Élet portáján ha koldulni röstel,
És felmagaslik némán, feketén,
És megy a maga külön útjain:
Koronás árnyék, fejedelmi rém!

Magam vagyok és boldog egyedül,
A múló élet messze, messze van,
A lámpám ég, a szívem alig rezdül,
Csak álmaim röpdösnek hangtalan,

Magam vagyok és boldog egyedül,
Éjfélután. Künn örvénylik a hó;
És az elmúlásról elmélkedem,
És arról, ami örökkévaló...

Cyklops

Odysseus megy Ithaka felé,
Vizen túl várják ölelő karok:
Hű Penelope... gyöngéd feleség...
Kövesse, aki meg nem únta még!
Én az öreg Cyklopsnál maradok.

Áll puszta szigetparton, vak titán,
Kiszúrt szemével végtelenbe néz,
Két roppant karja: két leroppant ág,
A Góliáthot csalafintaság,
Az őserőt legyűrte törpe-ész.

Megtört, de meg nem hajlott hatalom.
A szirteket szaggatta bősz dühében.
E pillanatban valóban titán,
Királyi gőg keserű ajakán;
Hogy kifáradt a sziklatördelésben.

E gőgös, keserű ajk tudja már:
Meghalnak mind az istenek, mesék,
Jönnek, kik két szürke szemmel látnak,
kiszúrják kegyetlenül a csodáknak
Titokzatos, tenger-mély egy-szemét.

Sziklák

A kősziklákat mindíg irigyeltem,
Kik állnak büszkén, mozdulatlanul,
Állják a villámot, ha rájok sujt,
S a harmat csöppjét, ha fejökre hull.
Számukra soha sincs "talán", se "hátha",
Mint dogmák állnak, oly konok-keményen,
Mint zord, erős és önhitt férfiak,
És hófuvásos, sivatag-nagy télben
Fejükön csipkés jégből a sisak.
A kősziklákat mindíg irigyeltem.

A kemény szót most megtanulom én is,
De szívem bánja, mit kimond a szám,
Ajkamon éles az ige, mint a kard,
De belül egy hang kérdez: "igazán?"
S a lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett.

Már megtanulok én is síkraszállni,
S nem hajigálni kő helyett kenyeret,
S lenni kőszírt, mely int és fenyeget,
Kőszikla, mit meg nem ingat semmi.
Kőszikla, min a csákány eltörik.

Ó, de belül fáj keménynek lenni!

Néha ingerkedik...

Néha ingerkedik velem a sátán,
S szól:
Minek szórod így, balgán szerteszét,
Mutatva úton-útfélen
Az álmaid, s mindent, mi benned szép?

És tornyosul bennem egy őrült vágy:
Mindent, amit elszórtam, visszakérni.
S az ércemmel a mélybe visszatérni.

Ne hordozzák körül, mint véres kardot,
És kicsorbultan, ne dobják majd félre;
Mert minden hiú: tisztesség, dicsőség,
És az áldozat omló, meleg vére,
És egy jó van: a béke.

Ne legyek átjáró-ház, nyitott szín,
Ahová minden jött-ment betekinthet,
Látva, hogy terem az öröm, s a kín,
És nevetve, mi nekem szent: a kincset.

Ne jöjjenek az irigység-darázsok,
Kiknek raja a gyümölcs körül dong,
S ne jöjjenek az apró tű-szúrások,
Mik jobban fájnak, mint egy vasdorong!

Inkább semmi se jöjjön,
És az el nem sírt könnyek tengere
Bennem iszonyú áradattá nőjjön!

S az el nem dalolt dalok óceánja
Zúgjon és hömpölyögjön bennem,
Mint egy elzárt, külön világba'!

Ne tudjon rólam senki semmit,
Tán egy-egy drága lélek még...
S csak önnön lelkem sziklái verjék vissza
A hangom,
Mint a legördülő kő dörejét!

Elhagyott harangláb

A nehány ház, mely körülvette,
Elveszett-pusztult, csonkig égett,
Sátorfáját fölszedte innen,
Mint költöző madár az élet.

A véghetetlen némaságot
Már nem zavarja élő hang,
Maradt a síkon egymagába
A harangláb s a holt harang.

Dermedten csüng az ólmos csendbe,
Beszédes ércnyelve be néma!
Teste maradt csak, lelke elszállt -
De mintha visszajárna néha...

Ember a köteléhez nem nyúl...
De ha megingott, ha megrengett
Tetőtől-talpig a harangláb -
Nagy viharban - még kondul egyet.

Idegenül, komoran kondul,
Mintha a szélvész lelke volna,
Mintha temetne egy világot
Sötét hamuba, szürke porba.

Komoran kondul, tompa jajjal,
Mintha valaki magát tépné,
Tépné, szakítná, megátkozná...
E kín az egész teremtésé.

Akkor a messzi falucskákban
A népek borzongva megállnak:
Mert ember nem harangoz néki:
Harangoz az Isten - magának!

Sas a magasban

Lassan kóvályog az erdő felett,
És egyre szélesebb köröket ír,
S a földtől egyre távolabb lebeg.

Lassan elnyeli a levegő-ég.
Hatalmas szárnya alig-alig lendül,
Ez "ama kiterjesztett erősség".

Idelenn hullanak a levelek,
S én hulló levelek útján megyek,
És magammal, és mással,
És az Istennel perelek,
S lényem törvényét félve kutatom.

Az a másik ott fenn:
A végtelen erő,
S a végtelen Magány,
És a végtelen Nyugalom.

Márványtömb

Áll formátlanul, faragatlanul:
Nyers, puszta kőtömb, szikla-hatalom,
A művésszel áll szemközt zordonul,
Ki tépelődik már az Alakon.

A felszikrázó márványereken
Sivár, kietlen dac vonaglik át,
A kő, s a lélek perbeszállni kész:
Vajjon ki nyeri meg ezt a csatát?

A művész büszke homloka mögött
Bontakozik fénylőn egy istenarc,
A természet, az ős márvány tagad:
Ember, minek az egetvívó harc?

A véső cseng és döng a kalapács,
A márvány tűr és konokul kacag,
Egy elhibázott mozdulat csupán,
S a formán újra úr az ősanyag.

A véső cseng és döng a kalapács,
Tán - évekig - míg elkészül vele,
Talán a márvány istenarcot ölt,
Talán a művész elpusztul bele.

Tőlem...

Tőlem szerelmes dalt ne várjatok,
Én rajtam megfogant egy furcsa átok,
Ábrándos húrja nincs a hegedűmnek
És senkinek sem adok szerenádot.

Epedve búgó vágyak poétája
Én nem vagyok. Ne kelljek senkinek!
Nem trubadúrnak jöttem én ide
S nem küldtek engem rózsaligetek.

Az éj s a köd küldötte vagyok én,
A szakadékok üzennek egymásnak
Velem. És köt a kietlen parancs:
Magánosan az utak szélén álljak!

Hogy álljak, mint egy pusztai kereszt!
Hogy álljak, mint egy bús Memento Mori!
Hivatásom: az örök fájdalom
Ércbetűit az ős-gránitba róni.

Hogy járjam a lét tarolt erdejét,
És versenyt süvítsek a szabad széllel!
S egykor, ha minden dalom elapadt,
Hárfámat a sziklákon zúzzam széjjel!

Az eljövendőt várom...

Már ledőlnek a lelkem tornyai,
Miket a hiúság emelt,
És porrá teszek minden cifra házat,
És pusztasággá teszem e kebelt,
Hol főlehajtva bujdos az alázat.
E kongó pusztaságban, végtelen,
Csillagtalan, adventi éjeken
Várom az eljövendőt.

A költőt.
Az egyetlent, az igazit, nagyot,
Akinek én csak szolgája vagyok,
Aki majd tűzzel, lélekkel keresztel
És hódít lanttal, karddal és kereszttel,
Őt várom, őt, az igazit, nagyot,
Mert én fáradt vagyok,
Mert én gyenge vagyok,
S ó, mert nem én vagyok az igazi!

Az én bíborom: ronggyá foszlik el,
Az én aranyam: ónná folyik szét,
Nekem a mennyországom is pokol,
S a szivárványom csupa szürkeség.
Az én muzsikám: "vén cigány" zenéje,
Én érzem: ez a vég.

Az eljövendőt várom.
És egyengetem az ő útjait:
Fogékony, izzó szívekre találjon!
S én majd megnyugszom, ha lábához tettem
Kopott lantom és kopott csatabárdom.

A kagyló

Jékey Aladárnak

Én itt vagyok, akarva, nem akarva,
A végtelen vetett a véges partra.

Fekszem aléltan a sivár fövenyben
És az óceán himnuszait zengem.

Anyám, a tenger apadt, s itthagyott,
Kinek mi köze hozzá, ki vagyok?

Gazdátlan, üres ház, mire se jó,
Csak eldobni, vagy eltörni való.

Apály s dagály közt, így, időm mulván,
Várom, míg értem visszatér a hullám.

Nekem nem hazám e kietlen part,
De aki titkon a füléhez tart,

Magányban, éjben, emberektől távol:
Annak mesélek egy más, szebb világról.

Mi mindíg búcsuzunk

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

Vágy

Szeretnék úgy belédsimulni
Természet - mint egy falevél,
Mint egy fűszál, mely egyformán nyugodt,
Ha harmat száll rá, s ha rá száll a dér.
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint egy elvesző árnyalat
Az alkony ezerszínű tengerén,
Szeretném fölszívni az árnyakat,
S magamat tőlük fölszívatni én.

Szeretnék úgy belédsimulni
Természet - mint egy lehelet,
Mint szél fuvalma, mely alig-alig
Borzolja fel az alvó vizeket,
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint egy tétova napsugár,
Mely jár az erdő sűrű rejtekén,
És nem keres és nem talál,
Szeretnék úgy belédsimulni
Természet - mint egy tűnő napsugár.

(S szeretném, ha mellettem elmenet,
Valaki szólna:
"Nézd, már itt az ősz,
Sárgulnak lassacskán a levelek."
És nem ismerné meg a levelet.

És szeretném, ha rajtfelejtené
Valaki a szemét az alkonyégen,
S szólna: "ezerszínű az alkonyat,
Így láttuk ezt valaha, - vele - régen."
És nem sejtené, hogy egy árnyalat
Az esti színek közt én vagyok éppen.

És szeretném, ha jönne valaki
Az erdő rejtekébe
És szólna, "nini, milyen különös:
A nap e mély homályban is ragyog."
És nem tudná, hogy az is én vagyok.)

Szeretnék úgy hozzádsimulni
Természet - mint a vén moha
A fák északos oldalán,
S nem lenni hozzád hűtelen soha.
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint tücsök hangja holdas éjeken,
S szeretném, ha valaki elborongna
Rajtam, mint multból zengő éneken.

S szeretnék úgy vegyülni el beléd,
Természet - mint a síri por,
Mit ezeréves hantokról a szél
Nagy-messzi tengerpartokra sodor.
Ott játszana velem egy kisgyerek,
Kicsiny kezén futnék fel és alá,
S e port, mely egyensúlyát nem leli:
Egy percig egyensúlyban tartaná.

Az utolsó barát

Egy pirosruhás kisleány:
Az Alkony fogja kezemet,
Mellettem lépked szótalan,
A mély erdőn át úgy vezet.

Megyünk, megyünk, távol-közel
Embertelen, nagy béke van,
A kislány megrezzenne, ha
Szívem dobbanna hangosan.

Mögöttem lelkem lombja hull,
Mindennap egy hűtlen levél:
Barátok - álmok - nagyhamar
Itt lesz a pusztaság s a tél.

Semerre út, semerre cél,
Aki nem vetett: nem arat, -
Istenhozzátok cimborák! -
De ez a gyermek hű marad.

Ahányszor betérek ide,
A sűrűből elém kilép
A pirosruhás kisleány:
Más-más keretből örök kép.

Lágyan megfogja kezemet
S szívemben elcsittul a kín,
Megyünk, míg sápad köntöse
S lesz bíborszínből rózsaszín.

A lelkem kisleánya ez,
Múlhatlanul a lelkemé,
Kézenfogva, szép csöndesen,
Egyűtt megyünk az éj elé.

Föld

Alkonybanyúló, fekete szántás,
Őstelevény Te, szomorú barázdás,
Ki rejted, őrzöd a jövő életet:
Szenteltessék meg Föld, a Te neved.

Szenteltessék meg a Te neved, Föld,
Akiben minden új alakot ölt.
Nygalomba fordul a szív, az árva,
Kalászba a mag, a halott virágba.

Ki felszívod az esőt, harmatot,
S ajándokul a tengernek adod,
Ki kebled sziklabordái alatt
Fakasztasz zúgó, szent folyamokat.

Kinek szívébe vágyón ereget
Az óriásfa örök gyökeret,
Az emberfecskék fészkét aki tartod,
S tűröd, hogy megtiporják tisztes arcod.

Mint anyához a tékozló fiút,
Hozzád hoz vissza minket minden út,
Szemünk, habár a fény tengerét issza,
Lecsukódni csak hozzád kerül vissza.

Ha Ikarosnak szárnya eltörött,
Te adsz neki még álmot, örömöt,
Rögöt, munkálni arccal napkeletnek,
S göröngyöt, amit majd utána vetnek.

Itt most virágzanak...

Itt most virágzanak az almafák;
Amíg lassan e betűket írom,
Napfényes, tiszta csöndbe hull alá
Özönével a selymes, lágy szirom.

Itt most virágzanak az almafák...
A lélek fájáról is így pereg
Libegve álom, érzés, gondolat...
Tűnődve kérdem, hogy: hová, minek?...

Dobsina, 1918 május

Ave Halott!

Ave Halott! Az élet zúg tovább,
Sírok fölött nem időzhet a láb,
Gyökeret nem ereszthet.
A kedves fölé a szív önmagát,
Mint eleven keresztet,
Mint örök fejfát, nem tűzheti le.

Pedig úgy volna szép.
Úgy ottmaradni, mozdulatlanul,
Hordozni, mint a márvány, - egy nevet,
S nem bánni, virrad-e, vagy alkonyul.
De nem lehet.
Az élet zúg tovább,
S mint egész, nem ér soha-soha véget.
Ave Halott!
Az élnimenők köszöntenek Téged.

Homokba írtam...

Puszták homokján különös betűk.
Fénylik a rajzuk, a vonaluk él,
Puszták homokján különös rovás;
Tán harci dal, tán baráti levél,
Talán imádság. Olyan egyre megy,
Elmossa zápor, letörli a szél.
Puszták homokján különös rovás.

Homokba írtam minden mondatom,
Zápor elmossa: ne fájjon nagyon,
Letörli a szél: ne fájjon nagyon,
Homokba írtam minden mondatom.

Mikor a delta a forrásra gondol...

A folyam fut az óceán felé,
S medre ijesztően kiszélesül,
Intenek néki messze fároszok,
Habján hajó ring és sirály repül,
Eltépett malmok ellebegnek rajta,
És úsznak bölcsők és úsznak koporsók
És úszik egy-egy fölborított sajka,
És úszik szenny és virág vegyesen.

S ahogy közelg az óceán felé:
Vize, a hajdan kristályos nedű
Nem édes már, de sós és keserű.
És keserűn és ádázul rohan,
S gúnynak érzi, ha valaki megáll,
S döbbenve szól: mi hatalmas folyam!

Akkor a delta a forrásra gondol,
Amely körül fekete fenyők állnak,
És csend van és csak a juhnyáj kolompol.
Nincs vad meder és nincs pocsolyás árok,
Á fűben szivárog egy halk erecske
És azt hinnéd, hogy mindjárt elszivárog.

A forrás mellett ül egy kisfiú,
Tiszta kezét a tiszta vízbe tartja, -
És ezt a folyam a deltáig érzi,
S a boldogságtól megremeg a partja.

Régi levelek olvasásakor

Anyám, kezedben régi levelek...
Tűnődések borongó napja ez,
Mint Mariusnak Carthago, feléd
A multból csupa tört fal meredez.

Míg multak könyvét félőn forgatod,
Kezed bevégzett sorsokat simít,
Elhalt ujjongást, elsiklott jajt
S a porladozók fagyott könnyeit.

Álmok kövéből márványpalota,
Hitből, vágyból elefántcsonttorony!
Mi volt még itt?... Leomlott, szertehullt...
Virágpor száll csak horpadt sírokon.

Ó egyszer minden lélek Marius
S egyszer minden mult Carthagói rom,
S csak rom marad: rá az emlékezet
Örökzöldjét hiába futtatom.

Anyám, a multak könyvét forgatod
S állnak előtted romok, feketén,
Most rám tekints! Előled elfedem
A költészet fény-fátyolával - én!

Anyám, a multak könyvét forgatod:
Hányan voltunk!... Most - nehányad-magunk.
Anyám, öleljük meg ma a Jelent
S szeressük egymást, míg együtt vagyunk!

Válasz egy nagyon messziről jött levélre

Dr. S. R.-ré Reményik Jolánnak
Tizennyolc esztendőnek távolából
Jött a leveled,
Mint gyermekkorom halk ezüstkacaja,
Úgy cseng a neved:
Jolán...
Az elillanó évek csolnakán
Lelkem mi mindent ringatott azóta,
Mennyi álom és mennyi nóta
Kelt és halt el a parttalan vizen,
Tizennyolc esztendő hiszen
Ugyebár a mi araszos,
Dalos, jajos és panaszos
Életünkben egy örökkévalóság?!

Mint bedőlt tárnából az ottfelejtett mécs,
Most úgy dereng fel
Szelíd-halványan az emlékezés.
A neved,
Mintha idézett volna szellemet:
A rég-voltak körültem tábort járnak,
Gyűlnek, kopognak, lengenek az árnyak,
A mélyből zeng sok régi-régi hang,
Megannyi elsüllyedt harang,
S azt zengi mind,
Amire a Te leveled is int:
Hogy "mindnyájunkon betelik a Sors."

Tizennyolc ismeretlen éven át
Szó világít-e, gondolat vezet?
Tizennyolc ismeretlen éven át
Foghatunk-e mi ketten kezet?
Tizennyolc ismeretlen éven át
Napfényből, holdsugárból van-e híd?
Azt írod Jolán,
Tizennyolc év után
Meséljek Néked rólunk valamit.

Mesélek hát... Máskép volt hajdanán,
Csendes szóval mikor a mesét nékünk
Novemberi vasárnap délután
Te mondtad: a mi "nagyobbik testvérünk".
- Mesélem hát, hogy porbaomlott rég
A nagyapámék öreg háza,
De még a Hója-erdőben a szél
A nyögő fákat épúgy rázza,
Mesélem: áll még Dónát, a kőember

A hegytetőn épúgy, mint hajdanán,
De egy sziluett hiányzik alóla:
A bölcs öreg, szegény jó nagyapám.
Most újra zöld a vadszőlős veranda:
Forró nyarakon hűs enyhet adó,
Az asztal is még régi tán, de rajt'
Gyümölcsöt már nem főz be nagyanyó.
Tőlűnk ment el a mult, vagy mi a multtól,
Elváltozott, vagy régi még a Hója?
Én nem tudom. A tornyos villa áll,
De rég üres, de rég nincs már lakója.
Ki lakta hajdan: mind világgá ment,
Sok már csak sírhalom: virágot termő,
Rájok én most gyakorta gondolok
Borongva; már egész kis fejfa-erdő.

Most "át" gyere: - Ez itt a hintahely,
Ez itt a hinta cölöpfája;
A régi még. De ritkán ül bele
Jókedv, amely az égig szállna.
Most nézz föl. Fényes egy kis-ablak,
Némán hajol a zongorára
Egy karcsú lány... Beethoven szenvedélye
Kizúg a holdezüstös tájra.
Ez - "Sárika, a bájos csöppség."

Tovább meséljem? Meséljek még, megint?
Mondjam, hogy lassan megőszültenek
Munkában, gondban édes szüleink?

És arról, ki e bús sorokat rója, -
Mit tett - hogy élt - hogy számoljak be Néked?
Talán-talán jobb: ne beszéljünk róla.

Így tűnnek-mennek lásd, tovább az évek,
Jolán -
Egy illanó nyár aranycsolnakán -
Meséltem Néked.

1918 július

Bevezető ének

Hallod? ezek a vadvizek!
Ezt hallom én itt nappal, éjjel.
Magányom boldog szigetét
Harsogják körül szent zenével,
Templomi, szent, örök zenével.

E zúgás mellett alszom el,
E zúgás mindent túlkiált:
Töprengést, gondot, szenvedélyt,
Lelki sebet, lelki halált,
E zúgás mindent túlkiált.

Hallod: ezek a vadvizek!
Nincs több ily édes dajkadal.
Távol: bogárkazümmögés,
Közel: kőtörő viadal.
Szálfákat sodró viadal!

Most elsüllyedt a nagyvilág.
Csak e völgy van, s e vadvizek.
Tőlük tanulok énekelni,
Rájok nézek, bennök hiszek.
Hadd zúgjanak a vadvizek!

A kis templom a nagy dómban

A borbereki templom falára írom
Fölötte égig ér a szirt.
Olyan törékeny, oly kicsi.
Harangja elhaló szavát
Ezer gúnyos harangvirág
Az erdőn túlcsilingeli.

Fenn Isten jár a csúcsokon.
Amerre fényben elhalad:
Testőrei: dárdás fenyők
Állnak titáni sorfalat,
A szirt felett, s az ég alatt.

Dördül az ormok orgonája,
Az Ünőkőre ború száll.
A mérhetetlen szikladómban
A kis fatemplom félve áll.
Belőle félve száll az ének,
A dícséret a dóm urának:
A magasságok Istenének.

Mert emberkéz emelte csak.
Fenn az Úr lépked hallgatag,
A maga-építette dómban.
Önnön művében elmerül:
Az örök-szépben, örök-jóban.

Fenn az Úr lépked hallgatag.
A fenyők némán szalutálnak.
Ő néha-néha fölriad,
S visszaköszön testőrhadának,
A sok sötét, szurkos titánnak.

Szentivánéj a havason

Itt meghaltak az istenek:
Oberon és Titania.
Csak Pán él, s Pán itt oly hideg.
Nem mulatós, tréfás nagyúr,
Komoly, komor, ködben vonl,
S az útja meredek.
A tündérseregek
Alusznak bedőlt bányamélyben.
Jánosbogár se száll.
Itt nincs ma mámor
Se holdfényvezénylette éji bál.
Nincs táncraperdítő borocska, -
Csak pár halavány csillagocska
Virrasztja az Ünőkő tetejét.

A holt fenyő

A holt fenyő pirosba öltözik.
Ha látsz egy foltot,
Egy rozsdavörös foltot
A haragos-zöld tenger közepén:
Ereszd le messzekémlő látcsöved,
S mondj egy imát a holtak üdveér'.
Az a halál.
Nem a lomberdők szelíd őszi dísze,
Amelyre új élet következik.
Ez a pirosban ünneplő halál,
Ez a dacos halál
Ez tudja már, hogy nincs feltámadás.
És mégis áll,
Halott bajnok az élő katonák közt.
Mivel másutt nincsen számára hely.

Havasi feszület

Halványpiros hegyi virág
Öleli lábát a keresztnek.
Távolról a sötét fenyők:
Titoktudó konok erők
Feléje gyökeret eresztnek.
És ölelik a föld alatt.
Így rejtik el imádatuk.

Olyan szép itt és oly szabad!
Alatta kanyarog az út
És még mélyebben a patak.

Szent arcán kín - s örök remény.
A zúgó vízbe letekint, -
S mosolyg a vad patak dühén.

A fenyők álma

A fellegek a fenyők álmai.
Az ágak között megrekednek.
Azután futásnak erednek,
Vagy halkan suhannak odább,
Mint foghatatlan, lenge holmi,
Testetlen, fátylas délibáb.
Az álmok sorsa: eloszolni.

Néha úgy szállnak, fehér csipkeként.
Hogy alig-alig fedik el a fényt.
Ezek a boldog álmok.
Aki ily álmot látott,
Annak a fának hálálkodni kell.
És hogyan hálálkodik a fenyő?
Hogy ezerszeres illatot lehel.

S néha jönnek gomolygón, nehezen,
Szurony sem szaggatja meg odafenn,
Csak néha üti át
Egy órjás dárdáját a fellegen.
Ezek a gonosz álmok.
Aki ily álmot látott,
Reccsenve jajdul, álmában kiált,
Lát fekete vért és piros halált.

De lassan elszáll jó és gonosz álom,
Valahol virrad már a láthatáron,
Oszlik a köd,
A pára már kevés.
Aranyderüvel messze valahol
A kék ég jő: az örök ébredés.

"Idill" a magasságban

Vihar ment végig a hegyélen. - -
A gyökerei megmozdultak.
Az órjás, látva végzetét
Társa felé nyujtá kezét:
Tarts meg, - vagy téged is lezúzlak!
És tompa jajjal rázuhant.

Elállt a hegy lélekzete,
S egy percre a patak alant.

A másik meghajlott bele,
De felfogta és megtartotta őt.
Egyik a másikra támaszkodva:
Most így állnak a Teremtő előtt.

Trofeum

Mint indián a skalpokat,
Öreg fenyők zuzmószakállát
Én a Magánytól elragadtam.
Ez a viharvert szürke zászló
Díszíti szobám négy falát,
Fenyőgallyak között fityeg.
Ha ablakomon besüvít a szél,
Oly kísértetiesen lengeti,
Mint fenn az ormokon.
E trofeum,
Ez az én üdvöm lobogója,
És boldogabb vagyok vele,
Mint lehetett a Nagy Napoleon
Marengo minden zászlajával.

Az én szobám

Nem volt ilyen szobám soha:
Alacsony kis padlásszoba,
De szeme égigérő hegyre néz
S a hegy viszont az ő szemébe.
Benne nehány bútordarab,
Oly durván összerótt, -
De visszadobnék minden földi jót,
Ha ezért kínálnák cserébe.

Ez az én remeteszobácskám.
Körül a falon fenyő, páfrány,
És vadvirág az asztalon.
Szeretteim a nagyvilágban,
Látjátok: én most itt lakom.

Az ablakokon zöld zsalu van:
Nehéz, zöld pilla a szemen,
De a szempillát nem csukom be
Virrasszon örök-éberen.

Nappal lássam, hogy fut a felhő,
Éjjel halljam, mit nyög az erdő,
S mint zúgnak körül a vizek, -

Amen. Nincs tovább. Itt hiszek.

Ama keskeny út

A szálerdő már elmaradt,
Most törpefenyő jő, s boróka,
Az ösvény egyre keskenyebb, -
Jövök, - ki tudja már mióta
S megyek, - ki tudja meddig még.
A célom - Isten tudja csak -
Talán a semmi - tán az ég.

Az ösvény egyre keskenyebb
És egyre zengőbb a szívem.
Úgy zeng, mint egy kristályharang.
Pedig nem rázza senki sem.

Még feljebb gyér fű és moha, -
Majd puszta gránit, vagy bazalt,
Szélkürtök héjja-riadója,
Vagy síri csend, - minden kihalt.

Jövök, nem tudom már mióta.

Egy ismeretlen túlvilág már
Fagyasztó áramot lehel.
Megyek, - ki tudja meddig még.

Ez tán a mennybemenetel.

Az Ünőkő

Ez a király.
A ködkoronás, rejtelmes nagyúr,
Aki uralkodik itt mindenen,
Mindenbe beleszól,
Mindenben benne van,
Minden fenyőnek Ő a háttere.
Ő az, aki mindíg sejtteti magát,
De nem mutatja meg, csak néha-néha,
Ha tiszta este van -
És a szivekben méltó áhítat.

Először holdvilágnál láttam Őt -
És nem tudtam, hogy Ő az.
Olyan volt, mint egy óriási árny,
Minden csöpp fényességet beborító.
Nagyobb volt, mint az éj,
Nagyobb volt, mint a csend,
Nagyobb, mint minden eddig tudott nagyság,
Olyan nagy volt,
S a holdfényben oly kicsi voltam én,
Hogy némán levettem a kalapom.

Vizek ha találkoznak

Harsogva jő két vadpatak,
Egy harmadik, egy negyedik,
Külön kis völgyből mindenik, -
De egymás felé tartanak.
Alább a sodruk sebesebb,
Alább már malmot hajtanak,
Fűrészt lendítnek rönköt vágni.

Mennek - és nem fognak megállni!

A forráspontjuk messze-messze
Rejlik az Ünőkő alatt,
Egyiké itt, a másiké amott.
De álmukban már látják társukat,
Akihez vágy ragadja őket,
S a testvér felé küzdik magukat.
Vadul birkóznak fával, kővel. -

És győznek - egyesült erővel.

Folt, amely tisztít

Egy foltot látok, egy fehéret,
A látcsövembe beletévedt:
Az ott egy hómező,
Egy folt a király komor köntösén.
Ó mennyi áhítattal nézem én!

Az ott örök.
Mert nincsen július, oly rekkenő,
Mely onnan azt a foltot elvigye,
A hó az Ünőkő menyasszonya,
S örök a hóval kötött szűz frigye.

A városokban letiporták
Az égből-esett szűz havat,
Száz sáros emberláb gázolt bele, -
Itt - téltől-télig megmarad.
A szakadékból felragyog az égre.

Most a lelkemet mossa hófehérre.

Az utolsó ház

A fűrészmalmon túl vagyok
S ez itt az utolsó faház.
Ablakából a gyertyafény
Úgy lobog elé, mint a láz
Ijedt, beteg gyerek szeméből.

Valami fázás összeráz.
Itten végződik valami
És kezdődik valami más.
Valami nagyobb hatalom.

Ez itt az utolsó faház
S túl rajta zajlik a vadon.
Elvész az út a vak sötétbe.

Rémeket lát a házikó
S az éjbe kémlel lázban égve.
Túl rajta zajlik a vadon,
Vagy hallgat; ám a hallgatása
Még sokkalta félelmesebb.

Visszavonult a kis telep
S visszavonulva hagyta itt

Hátvédnek ezt a házikót.
És rábízta a titkait
És minden embernek-valót.
Nem előörs, - hátvéd ez itt.
Túl rajta nyoma vész az útnak, -
Az embergőgnek takarodót fúnak.

Túl rajta már a patakon
Rézsut nagy szálfák dőltek át,
Ágak, kövek, kavargó tajték,
Dühöngő összevisszaság.
Itt kezdődik a másik hatalom:
Az ősellenség előörsei.

A házikón túl győzött a vadon.

A szemérmes sziklák

A sziklák itten oly szemérmesek:
Fenyőágakkal takargatják
Gránitbordáik szörnyű éleit.
Még cserje is akad imitt-amott,
Valódi lomb,
Ősszel hulló, tavaszt váró levél,
Tiszavirág a halhatatlan zöldben.
Még cserje is akad imitt-amott
Takarónak a szűz szirtek fölé.

A sziklák itten oly szemérmesek,
Úgy rejtik a bennük lakó erőt,
A lappangó hatalmat.
Nem kiabálnak, nem fenyegetőznek,
Vad meztelenségük',
Feszülő izmaik' nem mutogatják.
Nem üvöltik alá
A magasságból a vándor fejére:
Mindjárt reád szakadunk, nyomorult!

Hanem, ha jönne egyszer buja ember,
S taposná a zöldet fejük fölött,
S úgy hozná végzete,
Hogy egyszer félre lépne:
A magasságból lebucskázó teste
Ezeken a szemérmes szirteken
Véres rongyokba szaggatná magát.

Gyopár

Azt mondta valaki:
A Korongyoson gyopár is terem.
Azóta vágyaimnak netovábbja
A Korongyos-tető.
Róla álmodom nappal-éjjel,
S a pici fehér csillagokról,
Mik szikráznak a vad kövek között.

Mert úgy lehet:
Egy hullócsillag szállt alá oda,
Ép a Korongyos tetejére.
Honnan indult: ki tudja azt?
Talán egy nagyváros felett
Látta útrakelni egy ifjú pár,
Sikoltó ívét elkísérték szemmel,
Míg legörbült a sötét horizontra.
Találgatták: vajjon hol nyugszik meg?
Hát ide hullt.
Ide, a Korongyos-tetőre.
Ezer darabra hullott széjjel,
De üdvösségét megtalálta.
S minden kis része csillagalakú lett:
Így született a havasi gyopár.

Hangverseny

Lent a patak zúg. -
De most jő a szél -
És elkezdi a fenyves idefenn.
Ifjú cserjék vad sörénye lobog
És az öreg fenyők
Inognak méltóságosan.
Azután semmi hang.

És felhallatszik újból a patak.

Egy szélroham -
S a fák folytatják, ahol abbahagyták:
Mi történt kétszáz esztendő alatt.
És s új szünet.

És felhallatszik újból a patak.

Izvor

Megtudtam ezt is:
A patak nevét.
A dajkámét, ki esténkint dalol,
S az őserdőnek minden erejét
A völgybe hozza le.
Ó be mélyek, be csöndesek az esték,
Így, egyedűl, - vele.
Megtudtam ezt is.
A patak nevét,
Hogy nevén nevezhessem a Magányt,
Mint egy titokzatos tündérleányt:
Izvor, Izvor!

"Ördögszoros"

Mi dübörög, a szikla, vagy a víz?
Egyszerre dübörög
Az Izvor és az ördög katlana.
Az Izvor benne habzik.
Pezsgő nem habzik így,
Tokaj nedvének nincs ily ereje.
Ezt nézni: mámor.
És hozzá képest rongy a szenvedély.

Egy törzs fekszik az ördög katlanában.
Fenyő volt valaha,
Évszázados fenyő.
Az ember rönknek készítette ki.
Ezóta asztal volna tán, vagy ágy.
De mást gondolt a szél.
A fergeteg
Fogta és ledobta a szakadékba.
Most ott pihen,
S a végítélet trombitáit várja.

A szoros felett összeér a szirt,
Az ördög torka szájba nyílik ott,
Villognak a kemény gránitfogak,
És egy halványkék repedés csupán
Az ég.
Menekülő utadat arra vedd
Lélek, különben itt tart a pokol.

Néha félek...

Néha félek...
Úgy nyugtalanít ez a suttogás,
Ezek a halk neszek,
Ez az imbolygás, ez az összejátszás
A hátam megett.
E halk hullása nem tudom minek.
Itt nem hull levél,
Tán az Idő pereg
Bús percegéssel itt, az örökzöldben.
Néha félek...
A fenyves olyan kísérteties.
Néha úgy érzem, hogy lepke vagyok,
S felszúrhat minden öreg fenyő tűje.
Egy idegen parány,
Akit nem tűr az ősvadon magában.
De multkor egy gyökérbe botlott lábam,
S ahogy fölnéztem,
Megrázta szakállát egy vén fenyő,
És így szólt hozzám barátságosan:
Öcsém, jobban vigyázz!
S ha elvágódsz, hát csak magadra vess!

Telefonpózna

Elsorvadt, száraz ágai
Mint béna karok, kimerednek.
Telefonpózna lett a fa:
Hírhordozója embereknek.
S a többi közt kell állnia.
A többi mind faragott oszlop,
Legyalult, kinyalt, síma fa,
Olyanok, mint az udvaroncok.

Ezen még ott az ősi kéreg,
És van még benne büszkeség, -
S az erdőre még visszaréved.

Úgy bontja meg a többiek sorát,
Mint a fecsegő, léha népet
Egy sötétcsuklyás aszkéta-barát.

Az emberek a drótot hozták,
Ott állt, útban állt, kapóra jött,
Nem vágták ki - csak besorozták.

De rajta még az ősi kéreg,
A büszkesége megmaradt még, -
S az őserdőre visszaréved.

Dialóg

A harkály kopogtat egy vén fenyőfát.
Én a botomra dőlve hallgatom,
Mint harmadik.
Különben csend lakik
Körül az erdőn.

A harkály:

Mit gondolsz öreg: meddig élsz még?

A fenyő:

Azt jól tudják az istenek,
Akik az életem kimérték.

A harkály:

Mit gondolsz öreg, hogy mi lesz belőled?

A fenyő:

Bizony mondom, nem függ az se tőlem,
Se tőled.

A harkály:

Az emberektől függ tehát?

A fenyő:

Az ember nagynak képzeli magát.

A harkály:

Mit gondolsz mégis:
Hiszed, hogy asztalt terítenek rajtad,
S melléd telepszik egy vidám család?
Vagy ágy leszel, mely mélyen, hűsen altat
A nap heve után?
Szólj, mit hiszel hát, vén embertelen?!

A fenyő:

Mit tudom én!
Bölcső leszek talán.
Talán koporsó. Oly mindegy nekem.

Hidak

Egy hídon mentem át, az Izvoron.
Furcsa hidacska volt:
Két szál fenyő,
Csak úgy, egymásba róva,
Az Izvor lent dalolt.
Egy percre én akkor megálltam ott,
Behúnytam a szemem,
Hallgattam, hogy az Izvor mit dalol,-
S egy látást láttam:
A Dunát láttam messze, valahol,
S az Erzsébet-híd ércpilléreit.

Illés

Ez a villám nyoma,
E szénné égett, bús-fekete rom.
Az ember önmagának követelte,
Az Isten azt felelte: "Nem adom.
Ez itt próféta-fa.
Nem fogja látni a letarolt erdőt,
Rábocsátok egy izzó-tüzes felhőt,
Magamhoz ragadom."

Az ember önmagának követelte,
Az Isten azt felelte: nem adom.

Lovas favágó

Lovon jő, nem gyalog,
Lovon jő, hallgatag:
Komor erő.
A piros alkonyat
Mögötte jő
És megnöveszti furcsán, feketén.

A fejszét vállára vetette,
Mint halál a kaszát,
Úgy lovagol
A fenyveseken át
És megvetőn tekintget szerteszét.

A fenyők sötét gyűlölettel nézik:
A hóhér ott megyen!
Vajjon kivel tart ma leszámolást?
Veled? Velem?
És holnap ki kerül a bárd alá?

A fenyők sötét gyűlölettel nézik,
És zúgnak, mint az összeesküvők.
S megszólal egy: Én holnap meghalok, -
De zuhanva, még összezúzom őt!

És zúgnak, mint az összeesküvők.

Már járt...

Már járt a villám a fejem felett,
S bújtam előle vén fenyő alá
Jó helyre ép...
Egy csattanás:
Lobogtunk volna mind a ketten:
Én és a kihez menekedtem.
És lettünk volna egy halom hamu,
Két élet hamuja.
Bottal piszkálta volna valaki:
Melyik az ember és melyik a fa?...

"Dícsértessék..."

A hegyről jöttem lefele.
Valami komor áhítat
Ragyoghatott az arcomon:
Nagy fény és nagy homály, keverve.
Mint napsütötte havason
A fellegeknek árnya.

És szembe jött egy kisgyerek.
És felnézett reám.
Kicsi lélek gyolcsba, mezítláb.
Valamit észrevehetett,
S mintha látná pap-bácsiját,
Kalapot emelt: "Dícsértessék"...

E percben papnak éreztem magam,
Isten papjának, úgy mint senki más
És ősi joggal válaszoltam
A kisgyereknek; Amen, mindörökké!

Vihar utáni gondolatok

Csak egyszer adnád énnekem
Teremtő Úr hatalmadat:
Az elszabadult orkán erejét,
A felhőszakadás
Patakokat dagasztó hatalmát!
Csak azt a percet adnád énnekem
Én Istenem, csak azt a percet,
Amelyben a leomló görgeteg
Közepén vágja ketté az utat
És a lázadó elemek
Kitűzik zászlajuk
A halombadőlt szálfák barrikádján.
Csak ezt a percet,
Csak ezt a földrengető percet add nekem,
Isten!

Tudnám, hogy mitevő legyek vele!...

A magány szobra

Én játszottam a rengeteggel,
S zálogul a lelkemet adtam.
Hogy fogom visszaváltani?
Gyerekkoromból zendül egy szó:
Most tessék "szobrot állani!"

A szót a fenyők átveszik,
Harsogva zúgják: szobrot állni!
Már követel a rengeteg:
Add meg magad, nincs mit csinálni!

Felhágok hát egy csonka törzsre,
Keresztbefonom a karom:
Tégy hát velem, amit akarsz,
Erdő, te szörnyű hatalom.

S az erdő semmit sem csinál.
E mozdulat elég neki.
Ahogy hozzádermedten állok:
Alakom' szoborrá teszi.

S "Magány szobrá"-nak nevezi.

Karácsonykor

A szent estén majd eljövök ide.
Almaim szekerébe fogatok
És szólok fantáziám táltosához:
Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok,
És álomhintón eljövök - ide.

Itt minden fehér lesz, - fehér, s halott.
Csak egy hang lesz a halott rengetegben:
A zúgó patakok.

És én fenyőtől fenyőhöz megyek
És minden fenyőt megsimogatok.

És megkérdezem: virrasztotok még?
És megkérdezem: hogy aludtatok?

És aztán feltűzöm a szívemet
A legmagasabb fenyő tetejére, -
S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk...
Néked ajánlom égő szívemet...

Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.

A karácsonyfa megérkezik

Mögötte elmaradt a nagyhavas,
Mögötte elmaradt a rengeteg,
A piacon most megállnak vele
A nagy utat járt, csendes szekerek.

Vizsgálgatják növését, termetét,
Az emberek közt kézről-kézre jár.
Az óriás lemetszett, csonka karja,
A kis fenyőfa: karácsonyfa már.

Csodálkozva tekintget szerteszét
És fájón leheli ki illatát.
Egyben ünnepre felszenteltnek is,
Halálraszántnak is érzi magát.

A karácsonyfa panaszkodik

El-elnézlek, ti hontalan fenyők,
Ti erdő-testből kitépett tagok.
Hányan mondhatják el ma veletek:
Ó én is, én is hontalan vagyok!

Piacra vitték a testem, s a lelkem,
És alkusznak az életem felett.
És fehér vattát aggatnak reám:
Mű zuzmarát a zuzmara helyett.

Tudom: elszárad a levágott kar,
Tudom: én vissza nem jutok soha
Az ősrengeteg anyakebelére.
Sorsom: lapály a csúcsokért cserébe.
S a végtelen helyett egy szűk szoba.

A karácsonyfa énekel

Ha szűk szoba: hadd legyen szűk szoba.
A szűk szobában is terem öröm,
Gyúl apró gyertya ínség éjjelén,
Ó csak ne legyen sorsom bús közöny,
Ó csak legyek a fény forrása én,
Apró gyermekek bálványozott fája,
Én az idegen, én a jövevény.
Égő fenyőfa, égő áldozat,
Akit az Isten ősi otthonából
Emberek örömére elhozat.
Csak rajzolódjék mélabús árnyékom
S imbolyogjon a szűk szobák falán.

Mindegy, hogy mi lesz velem azután,

Kolozsvár, 1921 karácsony