lehetelen időponhoz képest (kedd koradélután) szép számban, mintegy 70-en látogattunk el Révkomáromba. Többen már előző nap kiutaztak, azon szomorú okból, hogy egy komáromi testvérünktől vegyenek végső búcsút. Ő volt az egyik azon barátaink közül, akit 1999-ben, a Becsület Napja kapcsán indult kirakat-perek következtében több évre kiutasítottak Magyarországról.

Több internetes fórumon is meg volt hírdetve a találkozóhely és idő, így én is Kelenföld felé vettem az irányt, ahol 5-en szálltunk fel a Komáromba induló vonatra. Az állomáson búcsúztatásunkra megjelent a BRFK "küldöttsége" is... Tatabányán egy vármegyés barátunk csatlakozott hozzánk, majd a komáromi állomáson még kettő. Természetesen a "fogadó bizottság" (kettő lelkes helyi rendőr személyében) innen sem hiányozhatott.

A gúnyhatárhoz egy óra körül érkeztünk, gyalogosan. A magyar határőrök nem csináltak belőllünk problémát, a személyik felmutatása után tovább engedtek, nem így tót kollégáik. A határ túlsó oldaláról két szlovák "jamesbond" (helyi NBH) indult felénk, miközben a határőrök begyűjtötték az iratainkat. Ezek széles mosollyal közölték, hogy tudnak rólunk, s már vártak minket, de a határt nem léphetjük át.

Alkudoztunk, hivatkoztunk az eu-s előírásokra, nemzetközi és mindenféle jogra, még a magyar határőrök is közbenjártak értünk (hogy adják vissza az iratainkat és had menjünk vagy ki vagy be), de hajthatatlanok voltak. Ők is citáltak egy kormány-rendeletet, miszerint nemzeti ünnepen illetve demonstráció napján mi nem léphetünk be, mert veszélyes...
- Lát nálam fehér lovat, harckocsit vagy hasonlót? - kérdeztem valamelyiket. De ők csak kötötték az ebet, ahogy mi is (mármint hogy turisták vagyunk...)

Végül egy órai huzavona, alkudozás, telefonálgatás után bebocsáttattunk: mindenkinek egyenként be kellett mennie az őrszobára, ott akinél táska volt, azt kipakoltatták, átvizsgálták, meg kellett mutatni, hogy mennyi pénz van nálunk, s néhány hasznos jótanács után (ez egyik vármegyésnek néhány monoklit is kilátásba helyeztek) mehettünk is. A túloldalt már vártak a helyiek és az előző nap szerencsésebben átjutott barátaink.

Mintegy 25-30-an indultunk a Stefánik tér felé, ahol már javában zajlott az élet. A parkon átmenve mindjárt otthon érezhettük magunakt a "Felszabadítóink" feliratú szocreál szörnyedvény mellett elhaladva. Már innen hallattszott, hogy valakik már elkezdték nélkülünk, csak azt nem tudtuk megállapítani, melyik társulat kiabál. Kicsit közelebb érve a bokrok mögül megnyugodva halottuk a "ria-ria-Hungária" rigmust, bizonyítva, hogy a mieink eddig sem tétlenkedtek...

A Matica székház elött népes rendőrkordonnal körülvéve mintegy 40-50 kék inges szlovák ácsorgott, transzparensekkel, koszorúkkal felszerelve, nagyokat épülve bölcs vezérük mélyértelmű szavain. A rendőrök első ránézésre többen lehettek mint mi és a tótok együttvéve. A székháztól balra, az úttesten álltak a mieink. Fradisták, debreceniek, kispestiek, egy-két újpesti, a Vármegye illetve a VBKE néhány tagja és szimpatizánsa. Hozzájuk csapódtunk mi is az újonan érkezőkkel.

A megérkezés örömére mindjárt igazoltatták is az egész társulatot, a hangulat kedvéért néhány felheccelt kutyát is odarángattak. Miután ittlétünknek immár sokadik írásos nyoma is megszületett, némi oda-vissza skandálás (mi nyomtuk magyarul, - "ria-ria-Hungária" és "vesszen Trianon" -, a tótok pedig tótul, - "vissza az Ural mögé" illetve "Trianon igazságos") után elindultunk a tér másik oldala felé, szemközt a székházzal. Amerre mentünk, a rendőrkordon oldalazott utánnunk.

Itt előbb az Ébredj Magyarral majd pedig a Himnusszal örvendeztettük meg vendéglátóinkat, akiknek ez utóbbi már sok volt a jóból: ami rendőr a közelben volt, mind nekünk ugrott. Volt olyan ember, akit hárman kalapáltak gumibotokkal, miután leteperték a földre. E közben a "csatárlánc" a többieket próbálta kiszorítani a térről, a híd irányába. A Nyitráról idevezényelt 3 Transporternyi (+1-2 személyautó) kommandós szerencsénkre nem szállt ki, ők kocsival cirkáltak a városban szétszóródó tüntetők után.

Eltartott vagy fél óráig, mire rendeztük sorainkat, összeszedtük a megmaradt embereket. Voltak akik egyből hazamentek, a rendőrök a hídig kísérték őket. 3 embert ott helyben bilincsbe vertek és elvittek, 1 fradistát este a hídon gyűjtöttek be. Kb 20-30 an maradtunk együtt, de másfelé is kószált egy két kisebb csoport. A várost gépkocsin és gyalogosan rendőrök járták, mi is belefutottunk egy brigádba (az utca egyik oldalán mentünk mi, a másikon vagy 20 roham-rendőr). Néhányan a rendőrségre mentek, hogy a bentlévők felől érdeklődjenek. Végül egy kocsmában kötöttünk ki, ahová estig mindenki szerencsésen befutott, aki a városban maradt (már aki szabadlábon volt).

Öt óra után búcsút vettünk a helyiektől és elindultunk a "határra". A városban már csend volt, nyoma sem maradt a délutáni embervadászatnak, a bámészkodók is hazamentek már. Az utcán, úton a híd felé egyszercsak egy rendőrkocsi állt meg mellettünk. A vezető kinézett, majd rámbökött:
- Maga ott! Jöjjön ide!
Megismertem a tagot: ő volt aki a téren, a roham után egy gumibottal fenyegetett és üvöltözött, a Duna túloldalára tanácsolva, nehezményezve, hogy szép komótosan sétálok a rendőrsorfal mögött... Akkor annyit jegyeztem meg neki, hogy én nem ilyen hangot használtam vele, így inkább ő se tegye, majd tovaballagtam. Talán ezt vehette a szívére?! No, gondoltam, eljött az ideje, hogy kipróbáljam milyen sztrapacskát főznek az itteni sitten... Mikor mindenre készen, lélekben búcsút intve szeretteimnek odamentem hozzá, kiszállt és ennyit mondott:
- Délután nagyon feszült volt mindenki, én is egy kicsit elragadtattam magam. Ne haragudjon!
Majd kezet fogtunk, visszaszállt a kocsiba és elrobogott. Mi pedig leesett állal megindultunk a híd felé.