A századok során a magyar nemzeti címernek sok változata létezett. Különbözõ idõkben, különbözõ uralkodók használták és alakították át saját családi vagy hatalmi jelképeikkel. 1896-ban törvényerejû rendelettel szabályozták a címerek alkotóelemeinek elrendezését és használatukat. Ettõl kezdve a nagy és a kis címer használata volt elrendelve. A nagy címer összetett címer volt, mely a Magyar Királyság országait és tartományait képviselte. Alkotóelemei: bal oldalon Dalmácia és Szlavónia, jobb oldalon Horvátország és Erdély, míg legalul Fiume, középen Magyarország korona nélküli kis címere foglalt helyet. E címert használták azon minisztériumok, melyek hatásköre kiterjedt a megnevezett országokra. A koronás kis címert (mai címer) pedig Magyarország szorosabb értelembe vett területén használták.

Sajnálatos tényként állapítható meg, hogy nemzeti címerünknek nincs tudományosan megalapozott értelmezése. Minden kétséget kizáróan megállapítható azonban, hogy fõ alkotóelemeinek eredete az ókori mûveltségekhez vezethetõ vissza. Ezek a következõk: a címer bal oldalában helyezkedik el a négy piros és négy fehér sáv. Jobb oldalán pedig a kettõs kereszt, alatta a korona és az alatt a hármas halom.

A négy fehér sáv piros alapon (vagy fordítva) idõrendi kialakulása és bizonyíthatósága: Körülbelül hatezer évvel ezelõtt Enki a legõsibb sumer városnak, Eridunak volt a fõistene, azaz a bölcsesség istene. Anu és Enlil hármasságában uralta Sumériát. Enki nevét négy ékkel írták

 
Az esztergomi oroszlán - A babiloni pecséthenger

Késõbb az akkádoknál Ea vette át Enki szerepét, akinek szintén négy ékkel írták a nevét, amint ez a babiloni pecséten, jelképe, az oroszlán oldalán látható. Vele szemben Sin istent (alisten) látjuk, akinek nevét három ékkel írták, ezek jelképe, a bika oldalán vannak. Zarathustra a szittya-hun vallás megújítója és fõtáltosa volt. Bölcselete jól ismert a mûvelt világban. Õ körülbelül 2600 évvel ezelõtt élt, és köpenyének szegélyén is négy sáv látható (Forray Z. felismerése). Négy hajlított sáv-ív látható a cseremisz földön talált, Kr.u. IX-X. századi magyar tarsolylemez két egymással szembe nézõ oroszlánjának oldalán is. Az utolsó ív ékszerûen van kiképezve. Négy fehér és négy piros sáv látható a XI. századból való zászlónkon is, melyet Árpád-sávos zászló néven ismerünk. Az esztergomi várkápolna egyetlen megmaradt oroszlánjának (falfestmény) oldalán a négy sáv vagy ék a hármas halommal van egybeszerkesztve.

A hármas halom idõrendi kialakulása és bizonyíthatósága: A Kr.e. 3500 elõtti õsi képírásokban a hármas halom elsõdleges értelme a föld volt, de használták a hegy és az ország fogalom jelölésére, írására is. A suméreknél ez három ékjellé változott, míg az egyiptomiaknál megmaradt a hármas halom alakjában. Kálti Márk Képes Krónikája festményeiben is megtalálható a hármas halom hol pajzson, hol mellvérten, hol zászlón, mindenkor a kettõs kereszttel a tetején. Ha közelebbrõl megvizsgáljuk a matyó hímzést, tulipánjai némelyikén szintén a hármas halmot láthatjuk.

A kettõs kereszt idõrendi kialakulása és bizonyíthatósága: A kettõs kereszt megtalálható az õsi képírásokban, mint a fõember, fõpap, uralkodó, istenség jele. Az Alsótatárlakán talált korong alakú cserépen is látható. Úgyszintén az egyiptomi államférfiú Nefer-Yu sírkövén is, ahol a kettõs kereszt egy szív alakú "alma" tetején van, tehát ebben az esetben is fõembert jelent. Hasonló a magyar országalmához, csak a "gömb" szív alakú. Nefer-Yu Kr.e. 2170 táján élt. Nagy Konstantin (Kr.u. 280?-337), római császár szintén használta a kettõs keresztet. A magyar Szent Korona Geobicás (I. Géza királynak vélt) zománcképén is láthatjuk, de az alsó vízszintest a görög Omega helyettesíti. IV. Béla király nagypecsétjének hátlapján is a kettõs kereszt van. A rendelkezésre álló adatok alapján a kettõs kereszt a hármas halom tetején elõször a már említett Képes Krónika festményeiben jelent meg, tehát az 1300-as évek második felében. A három fõ alkotóelem; négy piros és négy fehér sáv, a hármas halom és a kettõs kereszt Mátyás (1458-1490) király címerében jelent meg a holló, az oroszlán és a három koronás fej kíséretében. A hármas halom és a kettõs kereszt közötti korona késõbbi fejlemény.

Ahhoz, hogy a címerekben látható alkotóelemeket értelmezzük, tudnunk kell, hogy a címerek valójában képírások. Azokkal alkotóik valamit mondani, kifejezni akartak. A magyar címer nem egy gondolat vagy terv alapján készült. Kialakulásához közel fél évezredre volt szükség. Az teszi valóban csodálatossá, hogy e három õsi képjel értelmes mondanivalóval eggyé ötvözõdött benne. A három fõ alkotóelemnek azonban több értelmezése is lehetséges.

Kezdjük a címer bal oldalán látható négy piros és négy fehér sávval. Egyesek véleménye szerint a négy "ezüst" sáv piros alapon a Kárpát-medence négy "ezüstfolyóját", a Dunát, Tiszát, Drávát és Szávát jelképezné. A baj az, hogy a Kárpát-medencének öt nagy folyója van. Aligha képzelhetõ el, hogy a Maros, az Erdélyi-medence vízlevezetõje kimaradhatott volna. Ettõl meggyõzõbb eredményre juthatunk, ha az ókori mûveltségek említett istenségei neveinek írását vesszük figyelembe. Enki és Ea isteneknek négy ékkel írták a nevüket. A négy sáv a szittya-hun Zarathustra köpenyének szegélyén is szerepel, melyek ugyancsak láthatóak a Szent Koronán az Atya Istent közrefogó ciprusfákon is. (Forray Z. felismerése). Jézust, a Fiú Istent közrefogó ciprusfákon három sáv van. A cseremisz földön talált tarsolylemez pedig azt igazolja, hogy e jelet Árpád népe is ismerte és használta. Végül e négy jelet láthatjuk az esztergomi várkápolna festett oroszlánjának oldalán. Jogos a feltevés, hogy e négy jel századokon át megõrizte Isten, istenség, fõpap értelmét.

A hármas halmot, mint a Tátra, Fátra és Mátra jelképét szokás emlegetni. Mivel a hármas halmot a föld, hegy és ország értelem írására használták, de azzal nem jelölhették egyetlen hegytulajdonnevét sem. Az esztergomi oroszlán oldalán a négy jel a hármas halommal van egybeszerkesztve, s ha a két fogalmat egybeolvassuk, akkor megkapjuk az Isten földje, mai értelmezéssel Isten országa olvasatot.

A harmadik fõ alkotóelem a kettõs kereszt. A kettõs keresztet az Apostoli kettõs keresztnek vélik - mely címerünkben a hármas halomra van helyezve -, mert a magyar királyok az apostoli joggal is fel voltak ruházva, a két fogalom egybeolvasásával megkapjuk az Apostoli Ország olvasatot. Lehetséges. A korona a hármas halom és a kettõs kereszt közé az ezerhatszázas évek végén, az ezerhétszázas évek elején került. E három jel összeolvasásával már értelmesebb olvasatot kapunk:

Az Apostoli Király Országa vagy az Apostoli Királyság. A baj az, hogy a korona túl késõn került címerünkbe.

l 

A kettõs keresztnek további olvasata is lehetséges. Erdélyben az enlakai unitárius templom mennyezetén van egy festmény, melyben rovásírásos szöveg látható. A szöveg olvasata: Gy az Isten Georgyius Musnai diakon. Egy az Isten, Musnai György diakon. Elgondolkoztató, hogy Musnai mester miért hagyta el az Egy szó írásához az e betût? Az egy írására miért használta csupán a rovásírás gy betûjét, mely a kettõs kereszthez hasonló jel. Tény, hogy az "e" a magyar nyelv leggyakrabban használt magánhangzója, a rovásírásban el lehetett hagyni akkor is, ha az a szó kezdõbetûje volt. Azonban, Musnai mester következetességébe mintha hiba csúszott volna. Miért írta ki az e betût az Isten szóban? A rovás gy betûjével ugyanis írhatjuk az egyet, és az egyetlent is. Ki az egyetlen? Az Isten! Ha tehát, a kettõs keresztet Isten, a hármas halmot ország értelemmel egybeolvassuk, ebben az esetben is megkapjuk az Isten Országa olvasatot.

Az enlakai templom rovása

Vissza kell térnünk viszont a négy piros és négy fehér sáv további lehetséges értelmezéséhez. E lehetõségnek a XI. századból való Árpád-sávos zászló ad alapot, s lehetséges, hogy a következõt kell a legvalószínûbb megoldásnak tekintenünk. Hosszú ideig úgy tudtuk, hogy hét nemzet (törzs) kötötte a vérszerzõdést. Az utóbbi évtizedekben szó esett nyolcról, sõt tízrõl is. Nem lehetetlen, hogy a Kárpát-medence elfoglalását tíz nemzet hajtotta végre, de szinte biztosak lehetünk abban, hogy a vérszerzõdést nyolc nemzet kötötte: Megyer, Nyék, Tarján, Jenõ, Kér, Keszi, Kürt és Gyarmat. A Kürt és a Gyarmat két kis, vagy két csonka nemzet volt, melyeket hadászati célból egybevontak, de a nemzetszövetségben megkapták a teljes egyenjogúságot. Nemzeti címerünk bal felén tehát ennek emléke lett megörökítve. Az sem lehetetlen, hogy Álmos tudatosan választotta a nyolc nemzet szövetségét, hogy ezzel zászlójukon a négy sáv piros alapon jelképezhesse az isteni szövetséget is.

Amint látjuk, nemzeti címerünk fõ alkotóelemeinek többféle értelmezése is lehetséges. Éppen ezért az elmondottak hitelességét és végleges elfogadását csak a további kutatások eredményei támaszthatják alá vagy cáfolhatják meg.

A népdal és népzene

"Sírva vigad a magyar", mondják. Ropogós zenénk, vidám dalaink mellett ismeretesek a szívet tépõ, lelket kínzó dalok is. Így van ez más népeknél is, hiszen a dal, a zene az emberi lélek és érzelmek terméke, melyben kifejezést kapnak örömeink, bánataink egyaránt. A legtöbb dal a férfi és nõ egymás iránti érzelmeit, a szerelem bonyodalmait énekli meg és önti szavakba. Ezek a vágyódást, a kétséget, a bizonytalanságot fejezik ki, és ezért szomorúak. Ha viszont a vágy kielégül, a bizonytalanság megszûnik, akkor a tépelõdés is eloszlik, a dal kacér és vidám, némelykor önfeledt, a zene ropogós lesz.

Vannak dalok, melyek életünk, érzelmeink más mozzanatait öntik szavakba, mint például a hazaszeretetet, a hazafiságot. E dalok az eszmeiség pillérei, a közösségi élet szilárd kapcsai. Ápolói az együvé tartozás tudatának, a közös sors vállalásának. Zenéjük és szavaik a nyelven túl magukon viselik a sajátos népi jellegünket, érzelmi és lelkivilágunkat, ahonnan fakadtak és amit egyben tovább is mûvelnek.

A népdal és népzene tehát nem mesterkélt, nem is lehet az, mert az ember és a közösség érzéseinek és lelkivilágának legmélyébõl jövõ. A népdal és népzene nélkülözhetetlen kelléke a népi-nemzeti életnek. Amely nép föladja népzenéjét, népdalait, lemond népi mivoltának egyik legszembetûnõbb, legalapvetõbb részérõl, a kovászról, mely nélkül fellazul a közösségi, a társadalmi élet, és pusztulásnak indul. A magyarság ezen út végére ért, legjobb esetben a vége felé közeledik. Hozzuk vissza népdalainkat, népzenénket közösségi életünkbe, ha magyarok akarunk maradni!

A nemzettudat

A tenni akarók körében sokat emlegetik a magyarság nemzettudatának, magyarságtudatának hiányosságát, vagy éppenséggel teljes hiányát. Ha azonban e hiányosság orvoslásáról esik szó, akkor nagyon megoszlanak a vélemények a teendõket illetõen. Létezik egy ködös elképzelés, hogy a kérdés nyitját történelmünkben és sajátos mûveltségünkben kell keresni, de hogy innen hogyan tovább, azt csak néhány mélyebben gondolkodó ember látja. Nem állunk jobban a nemzettudat tartalmi meghatározásával sem. Pedig ha nemzeti sorskérdéseinket meg akarjuk oldani, akkor annak világos és érthetõ megfogalmazása elengedhetetlen követelmény. Enélkül a vaksötétségben bolyonghatunk csupán. Tudnunk kell, hogyan jutottunk a mai, kilátástalan helyzetünkhöz, s mit kell tennünk ahhoz, hogy elinduljunk a felemelkedésünkhöz vezetõ ösvényeken. Íme, a nemzettudat megfogalmazása:

A nemzettudat egy egységes és átfogó, nemzeti önismeretbõl táplálkozó közösségtudat. Az együvé tartozás, az egymásra utaltság tudata, mely képessé tesz és erõt ad arra, hogy egymást megvédjük és vállaljuk a közös sorsot. Egy nép, melynek ilyen nemzettudata van, képes megoldani nemzeti sorskérdéseit.

Az újkõkorban a termékenységi vallás volt az akkori közösségekben a lét, a megmaradás vezéreszméje, melynek megtestesítõje a termékenység istennõje (a magyar Boldogasszony) volt. A királyságok és császárságok korában az uralkodóhoz való hûség volt a közösséget átfogó és irányító eszme. A nemzeti társadalmak kifejlõdésével pedig a nemzeti vezéreszme emelkedett eszményi magaslatba, s lett a nép, a társadalom boldogulásának kulcsa és õrangyala.

Tehát a nemzeti önismeretbõl kimûvelõdõ társadalmi vezéreszme nem más, mint az anyag, a lét, a biztonság, a közerkölcs és boldogulás õre, eszmei védelmezõje. Ahol nincs egy, a társadalmat átfogó vezéreszme, a közösség egyedeire bomlik, a polgár elveszíti az együvé tartozás tudatát, képtelenné válik a közös ügyek védelmezésére, és sorsa a teljes kiszolgáltatottság lesz.

Ahhoz, hogy a társadalom kiegyensúlyozott életet éljen és a polgár biztonságban érezhesse magát, a következõ négy tényezõnek kell jelen lenni a közösségi életben: a. testi közelség, b. a közös nyelv, c. az egységes és jól megalapozott nemzeti önismeret, d. a nemzeti önismeretet átszövõ mélységes istenhit. Nem lehet fontossági sorrendben felsorolni e tényezõket, mert együttessen alkotják az egészet. Azon társadalom, amelyikbõl akárcsak egy is hiányzik, mankókon jár és pusztulás a sorsa, mert nem forrhat ki a jövõjét építõ és védelmezõ társadalmi vezéreszme.

Napjaink hallatlan anyagi fejlettsége a közösségi munka eredménye. A közösség teremti azon lehetõségeket, melyeket az egyén kihasználhat boldogulása érdekében. Ez különben a közösség érdeke is. Egy gazdag, jómódú társadalom gazdag polgárokból tevõdik össze. Az egyénnek tehát mindenképpen védelmeznie kell a közösség érdekeit, mert azzal saját érdekeit védelmezi. A társadalmi vezéreszme nélkül nem létezhet, nincs egészséges, életerõs és kiegyensúlyozott közösség.

Szó esett a nemzeti önismeretrõl, melybõl kimûvelõdik, kibontakozik a nemzeti vezéreszme. Igen, csakhogy a nemzeti önismeret nem önmagától keletkezik, hanem valamibõl ered. Mibõl? A nemzet múltjának ismertébõl, a történelmébõl! A történelmet a történetírók örökítik meg az utókor részére. Nem mindegy tehát, hogy kik írják a történelmet. A magyar történetírást a nemzetellenesség jellemzi. Tele van tévedésekkel, tudatos hamísításokkal, és nem utolsó sorban lekicsinylõ, megalázó tételekkel, melyek mérgezik a nemzeti lelkületet, torzítják az önszemléletet, tompítják a tudatot, meggyilkolják a nemzet iránti szeretetet. E történetírást terheli a felelõség azért, hogy a nemzeti önbecsülésnek még az árnyékát is kiölték a magyarságból. Ahhoz, hogy helyzetünkön változtatni tudjunk, történetírásunkat nemzetközpontúvá kell tennünk, és meg kell tisztítanunk mindazon káros kacattól, amelyet az elmúlt századok során az idegen érdekek rávakoltak.

Nyilatkozatok a magyar nyelvrõl

(Kivonat: Forrai Sándor Küskarácsonytól sülvester estig címû könyvébõl. Múzsák Közmûvelõdési Kiadó, 1985.)
"Amikor a magyarság körében is meghonosodott a latin betûs írás, kb. 12 hangunkra nem volt betû. Ennek következtében a magyar nyelvet e betûkkel csak nehézkesen lehetett lejegyezni. Csaknem ezer évig kellett kínlódni helyesírásunkkal, míg végre rovásírásunk logikájához (ésszerûségéhez) hasonlóan kialakult a mai fonetikus (hangtani) helyesírás. Jól tükrözik a nehézségeket a középkori rovásírásos ábécék latin betûs átírásai, valamint a régi naptárak és kódexek (régi könyvek) azon szavai, amelyekben a hiányzó latin betûket igyekeztek pótolni valahogyan. Ez a mai szemnek és értelemnek egészen furcsa írásképet eredményezett. Rovásírásos naptárunkban például a következõ néhány szó éppen úgy szerepel, ahogyan ma is ejtjük õket: püspök, gyümölcs, szent, asszony, Erzsébet, Egyed, Gyergy vagy György. Latin betûs nyelvemlékeinkben pedig így: pispek vagy pyspek és puespoec, gimilc, zenth vagy scent, azzon vagy asson, Ersebet vagy Erzebeth, Eged, Georgh vagy Gorg, illetve Gerg. Régi családneveink ún. hagyományos írásmódja sem valami elõkelõséget takar, csupán nyelvünk küzdelmét a latin betûkkel.: a "ty" az 1483-ból való ún. nikolsburgi rovás-ábécé átírásában "thy" (az y-t i-nek kell olvasni) szerepel, innen a Batthyány családnév írásmódja. De írták "tj"-nek is. A zs=ss, az ü és õ=ew, ezért Dezsõfi is csak Dessewffy-nek, Török csak Thewrewk-nek írhatta nevét.

Az erdélyi Telegdi János 1598-ban írta meg a Rudimentát, azaz rovásírásos tankönyvét azzal a céllal, hogy újból elterjessze a rovásírást, mert amint írja: "egyedül ez alkalmas a magyar nyelv jegyzésére."

(A magyar ember tehát soha nem beszélt úgy, amint arra a latin betûs nyelvemlékeinkbõl következtetni lehet. Radics Géza.)

Kosztolányi Dezsõ

A vértanúk nyelvérõl

Egy ájult és szomorú délutánon olvastam valami cseh falragaszt, melyben az áll, hogy a magyaroknak már nincs semmijük, csak fokosuk, hegyesre pödört, villás bajuszuk és paprikájuk. Váltig hozzá szoktam már az ilyesfajta sértegetésekhez. Alázatosan és szelíden fogadtam ezt is, én, a magyar, aki fokost csak nagyon ritkán viselek, fontosabb irodalmi fölolvasásaimkor, bajuszt mindössze másfélnapig hordtam, egyetlenegyszer, a borbélysztrájk idején, paprikával sem igen élek. Eltettem tehát a bókot a többi bók közé, lepréseltem, mint egy emléket 1919-bõl. Ha nincs fokosom, bajuszom és paprikám, legalább ez a souvenír-em maradjon meg.

Aznap este azonban a véletlen jótékony és vigasztaló szeszélye kezembe adott egy könyvet, Frankl Ágoston Lajosnak, a cseh születésû és cseh anyanyelvû költõnek önéletrajzát, aki 1836-ban, a nagyhéten felkereste a vatikáni könyvtárban monsignore Mezzofantit. Az olasz bíboros, a földgolyó legnagyobb nyelvi lángesze, aki hatvan nyelven írt és beszélt, hosszasan és szívesen elcsevegett a csehországi költõvel. Természetesen, a nyelvekrõl folyt a tárgyalás. Azt kérdezte a költõtõl, miért nem ír cseh nyelven, mire ez azt válaszolta, hogy akkor nem lenne közönsége. A beszélõk különben ötpercenként váltogatták a nyelveket, németül kezdték, csehül folytatták, és a héberrel fejezték be. A véletlen úgy akarta, hogy Mezzofanti, aki vatikáni könyvtárban csak bíboros és könyvtárnok volt, de a tudományban a nyelvek pápája, ez alkalommal egymás után nyilatkozott a cseh és magyar nyelvrõl, s az utóbbiról való önkéntes nyilatkozatát, melyet eddig sehol sem közöltek magyarul, éppen e cseh születésû és anyanyelvû költõ írta le. A kijelentést, melyet alább szó szerint való fordításban teszek közzé, rendkívül érdekesnek és becsesnek tartom, nemcsak a mai cseh-magyar torzsalkodás miatt, de azért is, mert páratlan és pártatlan zseni tette, aki többek közt cigányul, koptul, kurdul is folyékonyan beszélt, s ismert minden nyelvjárást és hangáramlatot. A bábeli zûrzavar, mely mindnyájunkat nyûgöz, az õ villámló agyvelejében eloszlott. Tüneményes rövid idõ alatt tanult meg egy-egy nyelvet, tökéletesen, hiszen amelyre ránézett, azt többé nem felejtette el, elég volt hozzáérnie egy nyelvtanhoz, hogy azonnal vérré váljon benne a szabály és gátlás nélkül való emlékezetében meggyökeresedjen az idegen szó. Amit egy nyelvrõl állít, azt el kell hinnünk, az ex cathedra hangzik el. Õ itten a szaktekintély.

"Tudja - mondta beszélgetés során -, melyik nyelvet tartom az olasz és görög után, minden más nyelv elõtt, leginkább dallamosnak és verselés szempontjából a leginkább fejlõdésre képesnek? A magyart. Ismerem néhány új költõjüket, néhány versüket, melyek dallamosságukkal meglepnek. Ügyeljen, ebben a nemzetben egyszerre csak fel fog tündökölni egy költõi lángész, és nézetemet igazolni fogja. A magyarok, úgy látszik, még nem is tudják, micsoda kincs lakozik nyelvükben."

Vajon kit olvashatott akkoriban a monsignore? Vörösmarty Zalán futása 1832-ben jelent meg, de csak nyolcvan elõfizetõje akadt, itthon is alig ismerték még, nem valószínû, hogy eljutott volna kezeihez, Csak az akkori fiatalokat lapozgathatta. Csokonai Vitéz Mihályt, Kisfaludy Sándort, Berzsenyi Dánielt. Igen, az olasz pap a sírkövekkel kirakott vatikáni könyvtárban, régi fóliánsok és halotti papiruszok között megálmodta Vörösmarty Mihályt a dallamos orkánjaival és égig zengõ szenvedélyével, jósolt Petõfirõl, Aranyról, és látta a magyar nyelv végtelen, soha meg nem szakadó útját. Jólesik ezt emlékezetünkbe idézni ma, mikor minden áldott nap puskatussal verik és bottal, sóval, kötéllel szelidítik azokat, kik magyarul beszélnek. Tudják meg mindannyian, hogy királyi kincset hordoznak magukban.

Könnyes örömmel továbbítom ezt a híradást, én, ki a vértanúk nyelvén írok.

(Pesti Napló, 1919. február 23-án.)

A magyar nyelv eredetiségérül

(Kivonat: Berzsenyi Dániel Prózai Mûvei, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985. 281. oldal.)

Régóta gyanús lévén elõttem az a régi elõítélet, mely szerint többnyire azt hittük, hogy mindazon szavaink, amelyek az idegenekhez hasonlítanak, kölcsönzetek és idegenek, arra határoztam magamat, hogy némely szavaink származatját minden figyelemmel megtekintsem, s nyelvünk becsületét e részben is oltalmazzam.

Vizsgálataimnak elsõ tárgyai valának azon fizikai (tárgyi) dolgoknak nevei, melyek természet szerint az embereknek és beszédnek legelsõ, legszükségesebb objektumai (tárgyai) voltak, mint: föld, víz, tûz, nap, stb., melyeknek hihetõképpen legelsõbb adának nevezeteket az elsõ emberek.

Bukdozásaim haszon nélkül nem maradtak, sõt örömmel tapasztaltam, hogy mindenütt többet találtam, mint kerestem, elannyira, hogy csakhamar általláttam azt, hogy a magyar nyelv tán az egész óvilág nyelveinek gyökere és anyja; mert nyilván tapasztalám azt, hogy legközönségesebb természeti tárgyoknak nevezetei nemcsak az igen rokon déli és keleti, de még az egészen idegennek vélt európai nyelvekben is általában magyar gyökerekbül lehet származtatni, ...

Kõrösi Csoma Sándor 1832. ápr. 30-án Neumann báróhoz, az akkori londoni osztrák-magyar követnek írt levelében írja:

"... ha majd a magyar tudósok a szanszkrit irodalom bõvebb ismereteire tesznek szert, csodálkozandnak azon, mekkora rokonság van e régi nyelv és a mi anyanyelvünk között. A magyarság sok régi emléke megtalálható itt, amelyeket az elhagyott helyeken ma már hiába keresünk."

(Marton Veronika: Kõrösi Csoma Sándor megkövetése. Turán, 2000. február - március.)

Sir John Bowring: A magyarok költészete (Poertry of the Magyars)

Magyarország és Erdély nyelvének és irodalmának vázlatos ismertetésével.
John Bowring angol nyelvész, mint Mezzofanti sok nyelvet beszélt. Köztük a magyart is. 1830-ban egy magyar verses kötetet adott ki angol fordításban, melynek az elõszavában a következõket írta:

"A magyar nyelv távoli és magányos. Pontos megértéséhez más nyelvek tanulmányozása rendkívül csekély haszonnal jár. Lényegében saját öntõformájából került ki, kialakulása és felépítése bízvást oly korszakra tehetõ, amikor a mai európai nyelvek többsége vagy nem is létezett, vagy nem hatott a magyarlakta térségre."

(John Bowring, 1830, Poetry of the Magyars, Preface, VI. - Dr Végvári József fordítása).

Az eredeti angol szöveg:

"The magyar language stands afar off and alone. The study of other tongues will be found of exceedingly little use towards its right understanding. It is moulded in a form essentially its own, and its construction and composition may be safely referred to an epoch when most of the living tongues of Europe either had no existence, or no influence on the Hungarian region."

Vérszerzõdés

Elbeszélõ: Több adat utal arra, hogy Álmos népe már a nyolcszázas évek közepe táján szemet vetett a Kárpát-medencére. Nem lehetetlen, hogy a 862-es hadjárat egyik célja Pannónia felderítése volt, ismerkedés a tereppel, valamint az öreg földrész erõviszonyainak felmérése.

A Kárpát-medence nagy részét idegenek tartották hatalmukban. Pannóniát, a Dunántúlt a frank császár, a Tiszántúl déli részét és Erdélyt pedig a bolgárok birtokolták. Csak a Duna-Tisza közén élõ avarok, jászok és az õsparasztság volt független. Ezek a székelyekkel együtt szövetségben álltak Álmos nagyfejedelemmel. Közösen tervezték a bolgár hódoltság alatti területek felszabadítását. A felkészülést a nagy vállalkozásra már a 870-es évek végén, a 880-as évek elején megkezdhették. A szekerek rendbetételéhez, a tartalék íjak és nyílvesszõk elkészítéséhez, a nagymennyiségû vas olvasztásához és feldolgozásához évekre volt szükség.

A nagy vállalkozás sikerét politikailag is elõ kellett készíteni. 892-ben Arnulf császárral kötöttek szövetséget a morvák megrendszabályozására. Bizánc szövetségét is ebben az évben keresték, de Leó császár ezt visszautasította. 894-ben azonban Bizánc kérte õseink szövetségét a bolgárok ellen. Az történt ugyanis, hogy a fiatal és életerõs Simeon lett a bolgár cár, aki szorongatni kezdte a bizánci végeket. Így jött létre a szövetséges viszony az akkori világ két nagyhatalmával, ami elengedhetetlen feltétel volt a nagy vállalkozás sikeres kivitelezéséhez.

A Kárpát-medence avarjai, székelyei és õstelepes parasztjai elérkezettnek látták az idõt, hogy megszabaduljanak idegen elnyomóiktól. Követeket küldtek Álmos nagyfejedelemhez, hogy sürgessék a hadmûveletek megkezdését.

(Színhely: Az etelközi haza nagyfejedelmi palotája vagy nyári sátora elé követek érkeztek a Kárpát-medencébõl: avar, székely és õsmagyar. Ruházatuk: Az avaré a korabeli öltözet, a székelyé a székelyharisnya, az õsmagyaré a bõgatya és bõing.)

Testõr: Állj! Kik vagytok?
Székely: Testvéreitek vagyunk. Atilla király õsi földjérõl jöttünk, a magyarok bölcs urához, Álmos kendéhez.
Testõr: (beszól Álmoshoz). Követek érkeztek Atilla király földjérõl. Bebocsátást kérnek Hozzád, Uram!
Álmos: Testvéreink?! Atilla földjérõl? Lépjetek beljebb! Tüstént! (A követek belépnek, és mélyen meghajolnak a trónján ülõ kende elõtt).
Székely: Szeretettel és tisztelettel köszöntünk, magyarok bölcs és igazságos Ura.
Álmos: A magyarok Istene hozott benneteket. Mi járatban lennétek?
Székely: Nagy Urunk! Atilla király földjén, a magyarság õsi örökén idegen az úr.
Avar: A bolgárok nyílvesszõi suhognak a Tisza táján. A Duna mentén a frank császár katonái portyáznak. Pannónia nyugati végein a szlávok garázdálkodnak. Kovácsaink a hódítóknak készítik a jó acélkardokat és nyílhegyeket.
Õsmagyar: A magyar paraszt nekik arat. A halász nekik veti hálóját. Övék a legízletesebb falat. Vállaink mind jobban roskadoznak a teher alatt. Nem bírjuk már sokáig.
Székely: Hozzád jöttünk, Urunk! Segítségedet kérjük. Istenünk is úgy akarja, hogy a Duna-Tisza táján magyar legyen az úr!
Õsmagyar: Atilla örökét már õsidõk óta mûveli népünk! A vizek, az erdõk, a hegyek gazdagsága a mi népünket illeti! A Te vitéz harcosaid fegyverei védelme alatt ismét szabadok és boldogok lehetünk.
Avar: Kovácsaink, mestereink elkészítették már a fegyvereket. Harcosaink gondosan elrejtették mind. Csak Rátok várunk, Uram! Ha harcosaid megjelennek a Kárpátok gerincein, mind egy szálig fegyverbe állunk!
Álmos: Öreg vagyok én már, testvéreim, izmaimban fogytán az erõ. A bolgár meg magunkfajta kemény, harcos nép. De fiam, a fiam, Árpád, kiváló hadvezér, uralkodónak született. (a testõrökhöz) Szóljatok csak Árpádnak! Hívjátok be hozzám!
Testõr: Árpád! Árpád! Urunk, atyád hivat! (Árpád belép Bogát, Csaba és Zombor társaságában. Meghajtják fejüket Álmos elõtt).
Árpád: Parancsodra, atyám.
Álmos: (A követek felé int fejével). Testvéreink. Pannóniából érkeztek. Segítségért jöttek.
Székely: (Árpádhoz). Az õsi földet idegen hódítók bitorolják. Népünk az õ jármukat húzza.
Õsmagyar: Övék két kezünk munkájának gyümölcse. Verejtékünk, fáradságunk az õ tarsolyukban válik arannyá. Ezt nem tûrhetjük tovább!
Avar: Vezesd hadaidat a Kárpátok bérceire! A havasokon túl, a nagy magyar medencében lesz helye asszonyaitoknak, gyermekeiteknek, állataitoknak. Megférünk békességben.
Árpád: Szomorú hírt hoztatok õseink földjérõl, melyhez oly sok dicsõség, verejték és vér tapad. Ahol ezer évek óta magyar dal csendül az anyák ajkán. (föl-alá járkál, gondolkodik). A magyart az Isten szabadnak teremtette! Nem lehet szolga saját földjén! (szinte önmagának mondja) Magamhoz hívatom a testvérnemzetek horkáit. Közös erõvel verjük ki az ellenséget Pannóniából! Követeket küldök Elõdhöz, Tashoz, Hubához és a többiekhez. (Izgatottan) Bogát, Csaba, Zombor induljatok azonnal, hívjátok hozzám a testvérnépek horkáit. (a futárok elmennek. Árpád a követekhez szól) Ti pedig pihenjetek meg, mert nagy feladat vár ránk. (Szolgálókhoz) Ételt, italt adjatok nekik! (A követek és szolgálók kimennek).
Elbeszélõ: Bogát, Csaba és Zombor még néhány küldöttet választott, azután tüzes paripáikon külön-külön elvágtattak a testvérnemzetek szállásterületei irányába. A horkák lelkesen fogadták a rég várt hírt, és a küldöttekkel együtt nyomban útra keltek.
Testõr: (jelenti Árpádnak) Megérkeztek a testvérnépek horkái!
Árpád: Engedd be õket! Gyorsan! Gyorsan! (A horkák belépnek és egymás mellé állnak. Meghajtják fejüket. A székely, avar és õsparaszt is bejön). Rossz híreket hallottunk Pannóniából. Testvéreink életét (a követekre néz) idegen hódítók sanyargatják. Ezt nem engedhetjük tovább! Becsületünket nem szennyezheti a gyávaság!
Horkák: Úgy van! Úgy van!
Árpád: Testvéreim! Itt az ideje, hogy rendet teremtsünk õseink földjén. Ahogy legjobbjaink, Atilla és Baján királyok tették. Bízzunk az isteni gondviselésben és fegyvereink erejében, ha mindnyájan úgy akarjuk, akkor a Turul õrködik majd ismét a Kárpátok bércein.
Mind: Éljen! Éljen!
Árpád: Követtek-e hát mindnyájan?
Mind: Mind egy szálig!
Árpád: Esküsztök-e a Vér erejével, hogy közös határozatainkat és fogadalmainkat velem együtt hûen betartjátok?
Mind: Esküszünk!
Árpád: (a testõrhöz) Szólj a fõtáltosnak! Hozzon bort és kupát!
Elbeszélõ: A Kr.e. V. században a görög történetíró, Hérodotosz ekképp írta le a vérrel tett esküt a szittyákról szóló munkájában:
"Egy nagy agyagedényt borral töltenek meg, az eskütevõk késsel vagy árral kissé megszúrják karjukat, néhány csepp vért eresztenek a borba; majd egy kardot, néhány nyílvesszõt, egy harci bárdot (fokost) és egy dárdát tesznek a keverékbe, miközben imákat mondanak; végül a szerzõdõ felek isznak az edénybõl, ezt teszik az õket követõk vezérei is."
(A fõtáltos belép a kupával, borral és késsel.)
Árpád: (a fõtáltoshoz) Istennek szolgája, a tudományok mûvelõje, népünk testi-lelki gondozója, azért hivattalak, mert esküt kívánunk tenni, és Isten áldását kérjük vállalkozásunkra.
Fõtáltos: (bort önt a kupába és Árpádnak adja a kést.) Tiéd a tisztelet, Árpád. (Árpád megszúrja karját, vérét a borba cseppenti. Õt követik a horkák, akik a kés átadásakor egymást néven szólítják.)
Fõtáltos: (a kupát fejmagasságba emeli) Magyarok nagy Istene! A világ Teremtõje! Adj erõt népednek és azoknak, akik színed elõtt vérrel pecsételt esküvel tesznek fogadalmat, hogy egymáshoz hûek maradnak, és vállalkozásukra áldásodat kérik. Vezesd gyõzelemre népedet. Add, hogy az õsi földet ismét beragyoghassa a dicsõség és szabadság mennyei fénye. Adj erõt azoknak, akik zsarnokságban szenvednek. Áraszd el szívüket és lelküket reménnyel és bizakodással, mert közeleg a szabadság napja. Titeket, akik véretekkel tesztek fogadalmat, eskütök örök hûségre kötelez egymás és népetek iránt. Teremtõ Istenünk, adj erõt az eskütevõknek fogadalmaik betartásához, és kérjük áldásodat vállalkozásukra!
Mind: Úgy legyen! (a fõmágus átadja a kupát Árpádnak)
Árpád: (a kupát vállmagasságba emeli) Elfogadtok-e szabad akaratotokból fejedelmeteknek?!
Mind: El! Éljen! Éljen Árpád! (Árpád iszik és átadja a kupát Elõdnek, aki azt vállmagasságba emeli. Ezt teszik az õt követõk is.)
Elõd: Ameddig élünk és utódaink élnek, mindig Árpád ivadékából legyen fejedelmünk!
Mind: Éljen! Éljen!
Kund: A közös erõvel szerzett vagyonból mindenki részesedjen!
Mind: Éljen! Éljen!
Ond: Azon horkák, akik szabad akaratukból választották Árpádot urukká, sem maguk, sem fiaik a királyi tanácsból és az ország tisztségeibõl ki ne zárassanak!
Mind: Éljen! Éljen!
Tas: Azoknak, akik megszegnék Árpádnak tett esküjüket, és egymás közt viszályt szítanának, omoljon vérük, mint ahogy a miénk omlott az esküben!
Mind: Úgy legyen!
Huba: Ha Árpád fejedelem, vagy utódai esküjüket megszegnék, örök átok sújtsa õket, omoljon vérük!
Mind: Úgy legyen! (Árpádot pajzsra emelik.)
Árpád: Testvéreim! Fegyvereiteket tartsátok jó állapotban. Asszonyaitokat, gyermekeiteket készítsétek fel az útra. Minden családnak legyen bõséges élelme, sója és friss víz a tömlõben. Állataitokat tereljétek a gyülekezõhelyre. A tavaszi esõzések után indulunk. Irány a Kárpátok hegyláncai!
Mind:

Árpád apánk ne féltsd õsi nemzeted,
Nem veszhet el, ha eddig el nem veszett.
Hervad régi búnk és bánatunk,
Ej, haj, újra élünk, vigadunk.

Tud szeretni a magyar szív igazán,
Kit szeretne, ha téged nem, szent hazám.
Hervad régi búnk és bánatunk,
Ej, haj, újra élünk, vigadunk.