Rózsa Ignác dr. a „Magyar Hírlap” egyik tavalyi (1932. márc. 19.) számában, amely nem régiben véletlenül került kezeim közé, azt állítja, hogy Erdély keresztény őslakói zsidók voltak, mely állítás képtelenségét szándékszom az alábbiakban kimutatni.

Az említett cikk Indig Ottó színdarabjával kapcsolatban a torockói menyasszony származásáról mond el egyet-mást s fejtegetéseiben végül oda lyukad ki, hogy „Magyarország területén (vagyis Erdélyben) az első keresztények Pál apostol térítései folytán zsidók voltak, tehát őslakosok, az évszázadokkal később jelentkező hunokkal és közel 900 esztendővel később letelepedett hódító magyarokkal szemben.”

Ebben a legújabb szellemtörténeti átértékelésben a cikkíró Székely Sándornak „Az unitárius vallás története” c. munkájára támaszkodik, amely több, mint 90 évvel azelőtt (1839) Kolozsvárott Stein János kiadásában jelent meg. A cikkíró szerint Székely Sándor az erdélyi unitáriusok őseinek azokat a zsidókat tartja, akik Jeruzsálem elpusztítása után a gyűlölt római iga alól olyan tartományokba menekültek, amelyek még nem voltak Róma uralma alatt. Erdélyben ezek a zsidók Decebál dák király uralkodása idejében, a Kr. u. első század végén telepedtek le. „Pál apostol — írja Székely Sándor előbb említett művében — mikor Illináig hintette el Jézus evangéliumát, az erdélyi zsidókat is meglátogatta, hogy azokat az Apostoli Cselekedetek meghagyása szerint Krisztusnak megnyerje.” Elmondja még tovább, hogy Decebál a zsidókat nagyon szívesen fogadta és szabadságot adott nekik várak és városok építésére. Fridwalszki „Mineralogia Transsylvaniae” c. művére támaszkodva azt is megemlíti, hogy Decebal a zsidókat bányászatra alkalmazta.

A két utóbbi adatban rejlő ellentét már magában véve is óvatosabbá tehette volna a hírlapi cikk íróját következtetéseiben. Abban az időben ugyanis a bányamunkára való alkalmazás rabszolgamunka volt s ez, meg a szíves fogadtatás és a városépítést illető szabadalom közt igen nagy a távolság. De még más visszásságok is mutatkoznak ez újfajta szellemtörténeti átértékelés körül.

A zsidók t. i. csak Jeruzsálemnek Kr. u. 70-hen történt elpusztítása után vándorolhattak Erdélybe, amint Székely Sándor is írja „Az unitárius vallás történeté”-ben, Kr. u. az első század végén. így azonban semmiképpen sem tehette náluk tiszteletét Sz. Pál, mert ez az apostol 65-ben járt Európa keletén s innen Korinthuson át Rómába hurcolták, ahol 67. június 29-én mint római polgárt pallossal végezték ki. Így tehát, ha Sz. Pál csakugyan megfordult Dáciában (Erdélyben), akkor a zsidók még nem voltak ott, mikor pedig Erdélyben letelepedtek, akkor meg már Sz. Pál nem lehetett ott, mivelhogy a fönt említett napon jóval korábban az égi hazába költözködött.

Ha a kétséges nemzetiségű dákok csakugyan a mai oláhok (dáko-románok) ősei volnának, akkor nyilván ebből az időből származik az ismeretes közmondás: ott hagyta, mint Sz. Pál az oláhokat.

A történeti adatok felhasználásánál még mulatságosabb az a délibábos nyelvészkedés, amellyel a hírlapi cikk az egyes erdélyi helynevek zsidó eredetét bizonyítgatja. Hogy egy századdal ezelőtt a néhai jó aranyosrákosi Székely Sándor költői képzelőereje a Horváth Istvánéval azonos származtatásokra tévedett, ezt még meg lehet értenünk, de hogy Rózsa Ignác úr is egy húron pendül az ő nyelvészeti délibábjaikkal, ez azt tanúsítja, hogy a Magyar Hírlap tájékán a nyelvtudomány berkeiben zavaros állapotok uralkodnak.

Hogy néhány példát is említsünk, a cikkíró szerint Thorockó neve zsidó eredetű volna s eredetét a Thora szótól veszi, amely törvényt jelent. A -ckó végzet persze nem aggasztja a cikkírót. Úgy látszik Vőltairé-rel együtt azt tartja, hogy a nyelvtudományban a mássalhangzók nem számítanak, a magánhangzókat pedig úgy forgatom, ahogy nekem tetszik. Egyébiránt, hogy Torockó név miért és hogyan jön kapcsolatba a Törvénnyel, azt nagyon bajos megérteni. Ellenben mindjárt világos lesz előttünk a Torockó név, ha tudjuk, hogy a hámorokból kihányt hasznavehetetlen vassalak népies szláv neve trocka vagy troszka. Ebből pedig a magyar hangtörvény szerint, amely szó elején a két mássalhangzót meg nem tűri, igen könnyen lett torocka (mint a sróf-ból soróf, a gróf-ból geróf stb.) s ebből ismét torockó. Ez pontosan ráillett a vasbányászatáról régebben híres helység elnevezésére, amelynek lakóit igazi magyarsággal ma is torockaiaknak nevezik.

A bánya szó sem a héber banah (= építeni) származéka, hanem a szláv banja (=mettali fodina=ércbánya), pontosan megfelelő mása. Hasonlóképp az acél sem a héber barcel, hanem az ószláv ocel (= acél) s az érc szintén nem a héber arec (= föld), hanem a német erz (= érc) megfelelője.

Még csak két szót kell szemügyre vennünk. Az egyik a Jenő, a másik a bor. Az előbbi több helyiségnek a neve Erdélyben, Szolnok-Doboka és Bihar vármegyékben s a hírlapi cikk szerint a jelentő szóból származik; de maga a bor is héber eredetű, b'or s buzgó forrásvizet jelent. így tehát pl. a Boros-Jenő városnév Boros-Bort jelentene, ami már magában véve is valószínűtlen. Ha megnézte volna a cikkíró hitsorsosának, Vámbéry Árminnak „A magyarok eredete” c. munkájában a 153. és a 295., 393., 665. lapokat, akkor ott megtalálta volna, hogy a Jenő is, bor is ótörök szó. Az előbbi a jen = győzni igéből képzett melléknévi igenév (jenakh), mely győztest, győzőt jelent. A bor szó (,,)) pedig teljesen azonos a magyar bor-ral s annál kevésbé jelenthet forrásvizet, mert akkor Erdélyben még aligha voltak zsidó korcsmárosok s így a bornak vízzel való keresztelése is ismeretlen lehetett.

Azt elhihetjük, hogy Jeruzsálem elpusztítása után az első század végén szétszóródott zsidók közül többen eljuthattak az erdélyi bányavidékekre. Trajanus császár ugyanis miután Decebált legyőzte s a dákokat részben kiirtotta, részben pedig kivándorlásra kényszerítette, az így elnéptelenedett Dáciát a világ minden tájáról iderendelt lakosokkal igyekezett a bányák művelése céljából benépesíteni. Az ily módon ide telepített dalmaták, pirusták, görögök s főképen kisázsiai szír népek között lehettek zsidók is. Hogy azután ezek az apró néptöredékék a népvándorlás pusztító fergetegeinek közepette egészen a magyarok bejöveteléig (tehát 800 éven át) fenn tudták volna magukat tartani, ebben Rózsa Ignácon kívül minden ethnológus következetesen és egyhangúlag kételkedik.

Tehát ezzel a kérdéssel is úgy vagyunk, mint néhány évvel ezelőtt Pollák Illés „honszerző” zsidaival (l. A Cél 1928: 72—76. l.). Ha Jeruzsálem elpusztítása után letelepedhettek is Erdélyben (Dácia) bányaművelés céljából zsidók, ezeknek semmiképpen se lehetett szerencséjük Sz. Pálhoz, mert a gójok apostola (apostolus gentium) már akkor nem élt. És ha ezek a zsidók ismeretes faji szolidaritásuknál fogva, a népvándorlás viharaiban meg is tudták volna tartani nemzetiségüket 800 éven át egészen a magyarok bejöveteléig, akkor meg kellett maradniok izraelita vallásukban is, mivel Erdélyben e hosszú időn át keresztény vallásra való térítés egyáltalán nem folyt. Ennélfogva legnagyobb sajnálatunkra megint csak le kell mondanunk arról a szerencséről is, hogy Erdély (illetőleg Magyarország) első keresztény őslakóiként a zsidókat tisztelhessük